Lantos szerelme.

Nem földi ösztön, mely magát emészti,
S czélnál is kétkedõ homályba dõl,
A szivet birtok közt uj vágyra készti,
S mérget ráz ön virági kelyhibõl,
A bút komordan akkor is tenyészti,
Ha rég kivált kisértõ fényibõl,
S nem hû karral, mint egykor fenn igére,
Mirígy tûzzel sujt a küzdõ sebére;

Nem játszi kény, mely a port vonzogatja
S hiú gõzén vakon csügg a közlét:
A szép- s nagynak felséges hódolatja
Érinti a lantos meleg keblét;
Dicsõn mereng jós lelke villanatja,
S áttörve a jelen ködéjjelét,
Az égi szûz bájtegzét nyujtja néki,
S tavaszt lihegnek lelkesült vidéki.

Mosolygva tûn fel kedves ideálja,
S érzelmi lágy körében szentesül;
Szelíd néztén az ég nyíltát csodálja,
S édes titkának jegyzi frigyesül,
Tisztább tetõkre nyúl a rózsapálya,
S ezer vidám alakkal népesül.
S imádtam a hivet, kiért hevülve,
Kiesb virányokon lebdes körüle.

Örömhitté vált gyermek bizodalma
Szívét örök malasztal élteti.
Szeret: habár a sors kemény tilalma
A drága lényt kerülni kényteti.
Önáldozása lesz csendes jutalma,
Melyet forrón ahítva képzeti
Minden kis tárgyra tündérszínt fuvalnak,
S dicsét vallják a lelki diadalnak.

S mit a kebel mély rejtekébe zára,
Reszketve kél a lantnak húrjain;
Szent lángban tévedez reménysugára
Az érzemény titkos hullámain.
Andalgva néz fel távol csillgára
S felleng a dal kéjelgõ szárnyain,
S míg erdõt-berket tölt zengése bája,
Édes megnyugvás ömledez reája.

Egy kép körül édelg a biztos ének,
S rokon szívhez simúlva hangjai
Szerény tanúit gyöngéd érzetének
Viszonzva lengetik honpartjai!
S felette bár sötét felhõk gyülének,
Lezúgnak a vad kor viharjai,
Merészen áll a fergeteg dühében:
Kezébe’ lant, szerelme lángmelyében.

S a mit teremtve-áradó hevére
Kegyajkin a képzés lehelt vala,
Merész iránya érdemczélhoz ére,
S vígan dereng a szépnek hajnala:
Nem vágy azért fénykoszorút fejére;
Nem õ, a kedves éljen általa,
Mint istennéje a késõ idõnek:
Felejtett sírján bár moh s tüske nõnek.