Pontyi szerelme.

Parodia „Lantos szerelmé”-re.

Csak földi kény, mely az idõt emészti,
Tükörben él, s a hold szarvára ül,
Hõs Pontyi nagy szivét gyors lángra készti,
Ha jót hörpent a kancsó öblibül;
De a késõ bút csak akkor tenyészti,
Ha lelke fogyni kezd erszényibül,
S a szép, ki oly sokat, szépet igére,
Hitetlen simul gazdagabb melyére.

Furcsa kény az, mely Pontyit huzza vonja,
S gõzzel hízlalja sovány életét;
Minduntalan más szépnek pillanatja
Vágyakra költi kitömött keblét,
Mi szépest tud, sebten elmondogatja,
Bár annak maga sem hiszi felét;
S ha erre a kedves csókot ád néki,
Meghallják azt Pestnek minden vidéki.

Minden utczában jár egy ideálja,
De vágyása mindenütt el nem sül,
Azért õ azt csak messzirõl csodálja,
S pápaszemmel módissan frígyesül.
A szép házáig nyúl akkor a pálya,
S ha elfárad, egy szegletkõre ül,
S mint a kis macska tejfeles fazéknál,
Ólálkodik a szépnek ablakánál.

Édes-magához tartott bízodalma,
Szivét szapongó gõggel élteti,
Szeret, ha bár atya vagy férj tilalma,
Kakastûzzel odábbra döngeti.
E bús emléknek az marad jutalma,
Ha sorsát bús rimekbe öntheti.
S a recensensek bár miként lármáznak,
Versében a szív s az indúlat fáznak.

Igy sok kosárt, melyet buzgón elzára,
Dallá farag kobozza húrjain.
Sóhajtva néz a kedves birtokára,
Mosolyogja bár az másnak karjain.
Nem csügged õ, sõt írt lel fájdalmára
Olcsó nyelvek magasztalásain,
S míg a fület sérti zengése bája,
Bús hitelezõk morognak reája.

S imé! segédet hoz alkalmai ének,
Mert sok erkölcsöt hintnek hangjai,
S mint annyi pillangóit érdemének
Tovább adják a gyávák szavai.
Tágasabb útat nyit már szerelmének,
Ha nõttön nõnek földi javai.
Hizelkedve lép nagyok küszöbére,
 S büszkén magának repkényt csap fejére.

S a mit teremtve mások munkáiból
Nagy készséggel összelopott vala.
Valóság lészen részeg álmaiból,
S megnyílt neki a hírnek hajnala;
Elõlép mint denevér lyukaiból,
Hogy más érdem sülyedjen általa,
És választott  kedvese a dicsõnek
Lenne siralma minden ismerõsnek.