A két hajós.

Allegoriai költemény. Vörösmartynak.

   Kék lepelbe nyugszik a föld.
Csendre szállt a léti zaj;
És az estnek langy ölébõl,
Mint az álmak szép világa,
A hold rezgõ fénye tûn fel
A felhõk ezüstje közt.
Válva most szelid alakká,
Köd borul a szirtoromra:
Mint a csillapítlan érzet,
Mely lebelgõ fátyolában
A sírok közt éjjelez.

   Sziklaparton áll az ifju
S a sötét tengerbe néz,
Mely végetlen, mint a lélek,
Elterûl hullámival.
„Víg habok! ti merre szálltok
Lágy fuvalmak szárnyain?
Mily országon visz keresztül
A szabad kéj szelleme?
Véletek mi szép röpülni
Egy szelídebb hon felé!
S ott élhetni képzetének,
Mint az elmult szép idõnek
Fentebb lelkû emberi!
Szebb életnek kell virulni:
Sejti keblem, bár valója
Még homályban rejtezik.”
Igy az ifju, s kis madárként,
Mely kinézve messze térre,
S meg-megrázva szárnyait
Fészkébõl kiszállni vágy;
A nem-ismertet kívánva
Õ is szebb körért eped.

   S míglen igy áll elmerülten
Álma édes titkain,
Bájos ének hat feléje;
S mindég édesb ömledéssel,
És mind jobban teljesülve
A viszonzó pártra zeng.
Hall az ifju, keble tágul
A varázsló zengzeten:
Ily hangokban olvadozni
Vágyna minden érzete!
S ím, lebegve mint a hattyu
Jõ keletrõl egy hajó,
S könnyüded habcsókdozás közt
Víg futtában ringadoz.
A hajónak ormozatján
Áll egy férfi, lant kezében;
És a hangok hullámárja
Most szerelmi suttogással
Mint a csermely violák közt,
Majd az indulat hevével
Mint az orkán vad zúgása;
És a nagy kor hõsalakja,
S a jelennek nyájas arcza,
Fellengõ képekbe öntve,
Tõle harsog, tõle zeng.

„Állj meg, állj meg, boldog útas,
Bizton vár e nyílt öböl;
Jer pihenni, jer lakomba!
Hol barátság karja ápol,
S földi jókat osztva véled,
Kéri díjul éneked!”

   Mond a férfi: „Életemnek
Távolabb hat czélja még:
Szebb tökélyre vágyva, lelkem
Nem szenved leköttetést.
Forrását nékem ád a szikla:
Lánczot a magas fedél;
És a lant és a szabadság,
Egy dicsõ mag két virága,
Együtt kelhet nagyra csak.”

   Mond az ifju: „Merre, útas,
A czél, mely után epedsz?
Mily hatalmas ösztön izgat,
Mely édes remény vezet?”

   Mind a férfi: „Hosszas útam,
S azt elszánva folytatom.
Még éltemnek hajnalában,
Mint az ég vídám sugára
A szegény vak éjjelére,
Tünt elém egy fényalak:
Bájszínnel körûlövezve,
Fenség ülte homlokát,
S messze minden földiségtõl,
Szép, kecses, menynyel rokon.
És gyöngéded ihletére
Álmaim holt képei
Látható valók gyanánt,
Életet színt nyertenek.
Még nem érzett lángozattal
Üdvezlém az égi lényt,
És az elsõ hálaszó
Énekké vált ajkimon.
„Pályatársul s hû vezérül
Engem küldtek istenid,
De szerelmem koszorúja
Csak tövis között virul,
Szállj hõ szivvel s bízva bennem
E világ zajtengerére:
S egy virágos partfokon,
Szebb dicsõség birtokában
Föllelsz majd nyugot felé!””
Igy az égi s rám hajolva,
Érzem szellemajkait
Égni homlokom felett.
Telt szívvel dõlék elébe,
De a tünemény helyett
Nyílt karom felhõt ölelt.
Ám miként a szerelemnek
Elsõ édes villanása,
Leng körûlem képe még.
Igy evezve, küzdök, élek.
Birtokom remény s a lant.”

   Mond az ifju: „Boldog sors!
Keblem titka nyitva áll:
Hattyuélted bájszövése
Volt a m’ért epedt szivem.
Túlemelve szolgaléten,
Önszabott nemes határ közt
Bátran elfellengeni,
Minden felmuló gyönyör!
Hadd kövessem nyomdokod!”

   Mond a férfi: „Élj körödnek,
Szedve a jelen gyümölcsét,
Mely önként kebledbe hull.
Fellegszárnya képzetidnek
Mennyi szirtbe ütközik!
S törve, már a föld sem kegyli
Tõle pártolt gyermeket.”

   De az ifju ingerében
Szép reményektõl ölelve,
Indul a hajós után.

   A kelõ nap lángsugári
Szétlebbentik a homályt,
S hölgye, melynek kelt ölébõl,
Tûzre lobbanó szemekkel
Néz fel a dicsõ után.
A hajósok már haladnak;
S míg az ifju büszke szemmel
A nagy téren andalog,
S minden fénytõl elkapatva,
A nagy hullámtorlatokkal
Versenyt habzik kebele:
Egy irányon csügg a férfi,
És egy pontra gyûlt erõvel
Biztosan továbbra hat.

   Mond az ifju: „Nézd hajós,
A szép partot dél felõl!
Melyre a tavasz mosolygva
Vonta rózsaszõnyegét.
Mely vidám szinekbe játszik,
Egy tündér világ gyanánt,
Hol csak kéj és öröm mulat!”

   Mond a férfi: „Csak muló fény,
A mi téged arra vonz.
Ott kopár szirtrõl viz omlik,
S napsugár annak porára
Vet szivárványszíneket.
Bármi játszi lengetegre,
Délibáb tündérzetekként
Lebben szét a habvirág;
S minden bájos hímzetével
Hiú gõzzé változik.”
Most az ifju arra fordul,
És csodálva látja tûnni
A vidám part kellemi;
S égõ arczczal és borúltan
Visszatér a férfihoz.
De hevült érzéki játszva,
Gyõztek lelki erején:
S így tündöklõ czélt nyomozva,
Lepkeszárnyakon csapongva,
A pillanat rabja lõn.
És éjszak felé tekintve,
Szól megint a férfihoz:
„Nézd, minõ magas fok áll ott
Felségében egyszerûn,
Mintha megvetné a földnek
Minden külsõ csillogásit,
Oly komoly, mégis dicsõ.
Arra fordulj; ott az élet
Nemesebben rajzik el,
És közelb a tiszta éghez
Szebb valókkal párosúl.”

   Mond a férfi: Állj meg ifju!
Köd csak az, mely tornyosúlva
Örvények felett mereng.
És csalárd dagálylyal rejti
A kerengõ éjutat.
Onnan ösvény nincs a fényre,
Ott örök homály borong”

   De az ifju õt nem hallja,
És a part felé evez;
Mindég kisebb lesz hajója -
Végre köd borítja el.

   „Eltünél, forró kebel!
S vágyaidnak édes honja
Egy betegnek álma volt,
Létre nem virúlható.
Fényre törtél, s tenn erõd
Lõn legelsõ pártosod.”
Igy a férfi, s egyedül csak
Küzdel õ a mesze pályán.
Mint az ember sorsa, váltva
Kelnek tûnnek a napok,
És a kornak rémalakja,
Majd hódolva, majd fenyítve
Õt leszáll kisérteni.
Vész üvölt,  s zúgtán hajóját
Környezik hullámhegyek,
Villám csattog, és vad szelek
Árboczát recsegtetik;
Mérges fúlánkot lövelve
Száz torok tátong megette:
De miként hõs a veszélyben,
Rendületlen és merészen,
 Szent tüz égve kebelében,
A hideg kor ellenére,
A nagy czél felé halad.

   S ím a távolnak ködébõl
Vál ki egy part, esti fényben:
Csendes, mint a békehon.
És az égi Tünemény,
Mely ifjonti életével
Már jegyesként frígyesült:
Csillag-koszorúzta fõvel
A virágos halmon áll.
A hajós néz sziv-dobogva,
És ifjúlva nyúl a lanthoz,
A magast üdvezleni.
A mit szép- s dicsõnek tarta,
Létesülve itt lelé!

   „Jer, te hív küzdõ! keblemre,
Pályabéred itt virúl:
Széphez adván a nagyot,
Fényben élni fog neved.”
Igy az Égi, s napsugárként
Lángoló karjába inti.
Hû lantját mellére zárva
A hajós borúl elébe:
Egyszer még tekint reája,
S elhuny szeme, szíve áll.

   „Földbe száll, mi tõle sarjadt,
De az érdem szép jutalma
Innen szebb malaszttal ébred;
S a jelen megõszül bár
Itt megifjul a világ.”
Igy zeng fellegek között;
És az égi Tünemény,
Ragyogó csillaggá válva,
A hajós sirjára száll,
És örök sugárral onnan
Leng a késõ kor felé.