Leo és Lina.

Nincs szebb virág mint a szerelem
Az élet kies kertjében,
Nincs annál szebb gerjedelem
Az ember tehetségében.
De sokszor nagy átokká vál,
Ha viszont érzést nem talál
Ez indulat a szivekben
S poklot teremt a mellekben.

Leo jámbor s kedvelt atyjának
Egyetlen egy magzatja.
Jó ifjú; tûz indulatjának
Korán lett áldozatja;
Mert élete tavaszában,
Ifjusága virágában
Emésztõ tûzzel szerete,
De szerelmet nem nyerhete.

Hasztalan vallották szemei
Erõs s ritka szerelmét,
Hiába hirdették könnyei
Fájdalmát s nagy sérelmét;
Csak hasztalan töprenkedett,
Esdeklett és reménykedett,
Lina õt nem szerette,
Áldozatit megvetette.

Remények közt és félelmében
Két tavasz már távozott,
De boldogtalan szerelemben
Sorsa még se változott.
Végre tartandó insége,
Lina makacs keménysége
Erejétõl megfosztotta,
Bágyadt testét hervasztotta.

Csak még egyszer kivánta látni
Imádott ellenségét,
Szakadó melléhez szorítni
Elvesztett üdvösségét.
Eljött Lina - de az a szív,
Mely hozzá volt halálig hív,
Már kigyötrõdött, már nem vert,
Csak hideg hamvában hevert.

Ott fekszik kegyetlen prédája
Lina álnok szivének,
A hûség oly ritka példája
Virágában éltének;
Mellette zokogó atyja
És õsz hajait szakgatja
Kétséggel tele szüntelen,
Átkot kér gyilkosa ellen.

Ott állt Lina s borzadozva
Néz bús áldozatjára -
Vérzõ szívvel és sóhajtozva
A szenvedõ atyjára:
Érzeménye felgerjedett
S mit az élõ nem nyerhetett,
A holtnak nem tagadhatá
És könnyét érte folyatá.

Mert a szerelem istenének
Büntetõ szilaj lángja,
A bánat emésztõ mérgének
Boszuálló fulánkja,
Behatott Lina mellébe
S sebet ütött szivébe’,
Mely az életen rágódott
S enyhülésre nem juthatott.

És így elvonva a világtól,
Számlálva fájdalmait,
Messze minden boldogságtól
Folytatá bús napjait,
Magát búnak felszentelte
Hív kedvesét így kérlelte,
Sírját virággal födözte
És könnyeivel öntözte.

Végre egy klastrom magányában
Nem sokára meghala,
Midõn még végsõ órájában
Leót emlitett vala.
Egy sirhalom födi õket,
Ama ritka szeretõket,
Kik élve nem egyesültek
És halva öszvekerültek.