A magányos sír.

Keskeny völgye rejtekében,
Egy magányos sír tövében
Ül s andalg a remete;
Barna felhõk tornyosúlnak,
S halk morajjal felvonúlnak;
A nap búcsúfényt vete.

Távolt mérõ lángszemekkel
Egy utas jõ gyors léptekkel?
„Merre utas?” „„Messze még!
A sötétlõ fenyvesen túl
Utam a kék hegyfokig nyúl,
Azt elérni szívem ég?””

„Utas! utas! fergeteg kél;
Hallod mint zúg s ordít a szél,
Szállj meg kis hajlékomban;
Vészre gyûlt a földi pára,
Elhúnyt már a nap sugára;
Nyúgodj édes álomban.”

„Boldogé az édes álom,
Én e völgyben nem találom,
Messzebb vágy hû kebelem!
Túl az erdõn, túl a berken
Lelkem új életre serken,
Hívemet ha föllelem.””

„Borzasztó az éji pálya,
Vészt lappangtat bús homálya,
S fendöbörgõ fellegek
Tûzözönben vívnak immár,
Sujt a villám, végveszély vár:
Utas! útas! rettegek.”

„„A veszélytõl csak boldog tart:
Reszket s néz hol a biztos part;
Jámbor õsz! nem félek én.
Rendületlen hiedelmem,
Küzdve gyõzök, s lángszerelmem
Megjutalmaz lágy ölén.””

„Utas! útas! nézd ezen sírt:
Bennalvó is lángszivet bírt,
Kéjre termett lyányka bár;
Õ is hû kebelre vágya;
Most kemény föld szûzi ágya,
Nem szeret, nem érez már.

Hány rabot tõn szép alakja!
Dús kérõktõl forra lakja,
S õ csak egyben egynek élt;
S bár az messze harczba tére
Honja hõsi védletére,
Hív maradt, várt és remélt.

Hajnalfényben és napeste
Kedvesét könnyezve leste
Állva e szirtek felett:
Egykor így - vész dúl körûle.
Reng, szédül s a mélybe dûle -
Szíve áldozatja lett.

S a mint a vadonba’ jártam,
Föllelém s e sírba zártam;
Orma zöld! itt hamvad õ!
S az kit oly sohajtva vára,
Nem sohajt hideg porára!
Gyula, Gyula még se’ jõ.”

„„Õ az! õ az! Húnyj el éltem!
A mit vágytam és reméltem,
E szûk hant már elnyelé;
Szórd villámid, rettentõ ég!
Ordits szélvész, mit vehetsz még?
Létem a buéjjelé.

Vissza hát a harczba! vissza!
Majd a föld ha vérem iszsza,
Lelkem ottfenn nála lesz.
Isten hozzád, jó öreg te! -
Tördelt hangon ezt rebegte -
Gyula tõled búcsut vesz.””

S ment. A felhõk szétvonúlnak,
Víg tavaszszínben virúlnak
Erdõk, berkek mindenütt:
Benne zajlik, s nem sokára
A nap feltünõ sugára
Néma sírhalmára süt.