Leánybú.

Szép lyányka! az estve leszállt, s egyedûl
Jársz itt epekedve s örömtelenûl?
Nincs szebb honod, mint e komor sivatag,
Hol zúgva szakad le a szirti patak?
S a fülmile zengzeti bája helyett,
Búsan huhog a bagoly odva felett?
Nem hallod az éjszaki durva szelet,
Mint szórja utadra a hárslevelet?
Borzadva keres menedéket a vad.
S csörtetve a bokrot ürébe szalad.
Míg csendül az óra s a föld pora kél,
Megnyílnak a sírok, az élet alél.
Jer lyányka, lakomba vezetlek el én,
Nem messze fejérlik a sík közepén!

„Hadd zugni az éjszaki durva szelet,
Jámbor fiu, nem megyek én teveled!
Búm képe a fergeteg, a sivatag,
Könnyim sürü árja e szirti patak.
Hadd folyni, zokogni, ha szivem eláll,
Szebb fényre kel a komor éji homály.
Nem messze a völgyi sötét temetõ:
Ott hamvadoz a deli hív szeretõ;
S bár szép szeme zártan elõmbe nem ég.
Él bánatom és szivem érzete még.
Hadd zúgni üvöltni a durva szelet.
Elhallgat a hív kora sírja felett.”

Szép lyánka! nem hallod, a hárs csikorog,
Vész dörg le s a szikla utána morog?
Felkárog a varju, röpös denevér,
S a lég hideg szellentin elfagy a vér!
Jer! jer deli lyánka, lakomba velem,
Árt kellemeidnek e késedelem;
Majd hókebeledre a lég hüve hat,
Megvérzi tövis liliomkarodat;
Villáma szemidnek homályba borul,
Szép arczaid éke, virága lehull.
Rózsás nyoszolyára vezetlek el én;
S szebb létre virulsz fel az álom ölén.

Igy esdik az ifju, a lyánka zokog:
Ha a tövis, a hideg ártani fog!
Rettegve az ifju szivére simúl,
És útnak eredve lakába vonúl.
A felleg eloszlik, a hold letekint,
A víg lebel illatit hordja megint,
S a vad zivatar rivadalmi után
Bájkellemü dalt rebeg a csalogány;
S a nap mire hajnali fényre kigyúlt,
Szép lyányka felejti, hogy este busúlt.