Zuárd.

Nyargal Zuárd az éjben
Tajtékozó paripán,
S szelíd érzet szemében
Reng a vitéz ölében
Egy karcsú szép leány.
Szél kapkod szög hajába,
Ág és szírt fátyolába.

Vitéz! mi zaj mögöttünk?
Bú tépi keblemet.
„Bátyád zúdul mögöttünk
Gátolni hû szerelmünk,
S hí küzdeni engemet.”
Ah mély börtön lesz sorsom!
„Ne félj! segít jó kardom.”

S fölcseng a kard, s nyugszik majd.
A lyány zokog s fülel:
Vitéz, legyõzted a bajt?
A fák között ki sóhajt?
„Bátyád, jer hagyjuk el!”
S tovább-tovább vad kéjben
Nyargal Zuárd az éjben.

Vitéz! mi zúg mögöttünk?
Fagy rázza keblemet.
„Atyád zúdul mögöttünk,
Átkozza hû szerelmünk,
S hí küzdeni engemet.”
Ah, most halál a sorsom!
„Ne félj! segít jó kardom.”

S fölcseng a kard, s nyugszik majd.
A lányt kétség ûzi:
Vitéz, vitéz! ne vívj bajt,
Atyám a sírba sóhajt,
S ott lelkem üldözi.
S hóként a barna sziklán
Csügg szótlan hõse karján.

„A nap kel, mátka nézz föl!
Megnyílt az õsi vár!”
De a sötét szemekbõl
Zuárdra nem ragyog föl
Szerelmi bájsugár.
Hideg s holt a szép mátka:
Lesujtá atyja átka.