A szerelem

Minden földi öröm bajjal párosodik,
Kívánatink tárgya csalóka tünemény,
Víg kedvünk fájdalom tengerén hányódik,
Mely ritkán érik meg a legigazb remény!

A tudomány elûz annyi szép kényeket,
Édes öröm többször méregbe rejtõzik,
Hatalom elöli az érzeményeket,
Erkölcs meleg vérrel kínosan küszködik.

Míg a habzó szív ver az ember mélyébe’,
A hideg való azt soha be nem tölti.
Új kívánat jõ az elégség helyébe,
S a lelket legédesb álmából felkölti.

Minden a mi itten a szívet gerjeszti,
Megnyerve elárúl s végmúlásnak ered,
Új gondolat becsét, malasztját elveszti:
Csak az boldog, a ki szerettetik s szeret.

Kinek a szerencse hatalmas karjával
Csillagkoszorút tesz imádott fejére:
Hányszor kûszködik az mosolygó sorsával!
S dicsõsége válik élete terhére.

Mit a halandók jót és édest vevének,
Belõle fakada e bõség szarvából;
Magok a jobb lelkek szerelmet értének
A nagy teremtõnek legelsõ szavából.

Ki e földön éleng, malasztját isméri,
S örökön lángoló oltárához járúl,
Örömit, kényeit e tündértõl kéri,
És hymnusokat zeng égi jutalmárúl.

A lélek hatalmat s minden tehetséget
Egyedûl az igaz szerelemtõl vészen,
S mágusi erõvel minden lehetséget
Csak könnyen meghódít és valóvá tészen.

A tiszta szerelem bájoló körében
A mennyei láng a mellben fentebb lobog,
Megtisztúl a lélek, s békítõ ölében
A megbántott szív a megbántóén dobog.

Az anyatermészet frigyes barátnéja
Meleg karjával a földet átöleli,
A mérget balsorsunk keblébõl kiszíja,
S a világot szelíd kebelén neveli.

Szent egységben tartja mind a földieket,
Boldogító nyomát békesség követi;
Rózsalánczczal összeköti a szíveket,
És déltõl éjszakig egymáshoz vezeti.

Oh ki nem érzette egyszer életében
Jótevõ malasztját a hív szerelemnek?
Kinek nem fakada forró kebelében
Egy forrása e szent gerjedelemnek?

Ki nem melegedett mennyei lángjánál,
S el nem ragadtatott felhevûlt szívétõl?
Ki nem fellengezett tündér határánál,
S váltig nem lelkesûlt gyönyörû kényétõl?

Légy bár vitéz s laurus zöldelljen fejeden,
Bírj bár hatalommal, Dárius kincsével,
Fényes érdemcsillag ragyogjon melleden,
Meghalsz s felejtetél más nap felköltével:

De a hív szerelem el nem feledkezik!
Búzgón oltárt emel hívének sírjából,
Ájtatos könyekkel visszaemlékezik,
S égi vigasztalás tenyészik hamvából.

Ne hirdesd oly szegény ember boldogságát,
Ki nem sejtvén a szerelem bájos kényét,
Komor gyászban vonja szomorú világát,
Mert soha nem érzé élte javát, szépét.