Az álom.

Búsan zeng egy ifju dalnok,
És fölnéz a sziklavárra,
Mely szép Eldát fogva rejti
Hû szerelmök gátlatára.

Hasztalan zeng, õt nem látja;
Angyalképe nem mosolyg le,
Búsan tér el a ligetbe,
Hol párján nyög a fülmile.

Majd leszáll az est homálya,
Hárs alá dõl a ligetben,
Ez tanúja szebb idõnek,
És elandalg képzeletben.

És sötét lesz és sötétebb,
Csak a vári csarnok fénylik.
Nyugszik minden, csak a várban
Bús harang, bús ének zajlik.

„Mi fejérlik a nyiláson,
Mint a holdnak bájsugára?
Mily homályos ének reszket?
Olvad a szív hallatára.

Elda, Elda! - hol rózsáid,
Hol villáma szép szemednek?
Fázol kedves? oly hideg vagy,
Csókja még is öl hevednek.”

„Édes dalnok! a kakas szól,
Hívja nõjét a fülmile,
Zengzetére esküm ébred,
Sírból szállok én hozzád le.

Nincs atyámnak már hatalma,
Villi lettem, vágyam telve,
Lejtsd el vélem a menyekzõt,
S húnyj el itt forrón ölelve.”

És a dalnok keble rendûl,
Jéggé vál az éj fölötte -
Míg egy hõ csók létre gyújtja,
Fölnéz, s Elda áll mögötte.

„Édes zengõ, mint kereslek!
Álmodám hát s nem vagy lélek?”
„Megkérlelve már atyámat
Élek, és mint hölgyed élek.”

S mint a nászok serge gyérûl,
S kit jó bor, kit fáradság nyom,
Hölgye keblén esd a dalnok:
„Hagyj, ég! holtig így álmodom.”