NÉHÁNY VERSTÖREDÉK.

1. Dobozi.

Elsõ ének kezdete.

Múzsa! te kit többször fellengzõ lelkem imádva
Sejte: jer isteni! ó hagyd el fény-lepte tetõdet,
S hirdesd egy bajnok tettét, mint szálla ki harczra,
Mint nyere õ diadalt, mint lelte vitézi halálát.
Lengj ihletve körûl, s buzdúlt elmémet erõsítsd!

„Rajta magyar! nyergeld paripádat! elõre vitézek!
A törökök jõnek, Szolimán rabigába akarja
Vetni nyakunkat! Fel, fel védeni drága hazánkat!”
Ily szózat harsog mindenhol Hunnia földén.
És a véres kard fegyverre kiáltja lakóit.
És tódulva nemes seregek mindjárt gyülekeznek
Ifju királyhoz, hogy az õket, szittya szokásként,
Elenségök elé a vér piaczára vezesse.

   Dobozi is fegyvert ragad, Árpád hív unokája,
És szeretett hölgyét dagadó keblére szorítván
Kész elválni: „Magyar vagyok én is, szent kötelesség
Harczra kiált ismét, és elragad édes öledbõl.
Hallod a tárogatót? legutolsó Dobozi nem lesz,
A ki szabadságért kész mindig ontani vérét,
És ha hazája kiált, nem hibáz a bajnoki sorból.”
Így szólott, s éles kardját, rezgõ buzogányát
A falról leszedé, s próbálva sulyát, felövedzi;
Aztán domboru pánczélját mellére csatolván,
Ércz sisakot lobogó tollakkal nyomva fejére,
S mint hadi isten elõjõ s hitvese színe elõtt áll,
A ki nyugott s bátor lélekkel nézi hivének
Készületét, elszánt érzéssel kész vala tûrni,
Hogy férjének erõs szive ne gyengüljön idétlen
Fájdalom által, s némán õt a vár kapujához
Kíséré, hol már szép rendbe’ lovagjai álltak
És vídám kedvvel várták az urok jelenését.
Menj, úgy mond, bajnok férjem, menj merre dicsõség
Lángösvénye vezet; híven lelsz minden idõben.
Czélod nagyságát lelkem méltánylani tudja.”
Dobozi arra nemes hölgyét még egyszer ölébe
Zárja: „Te jó lélek, légy boldog, kedvesem! úgy mond,
És ha ezen harczban létemnek vége szakadna,
S e szív, mely híven szeretett, vérfagyba hever, légy
Ó légy akkor erõs, enyhítsen ama nemes érzés,
Drága bizonyság, hogy férjed mint bajnok esett el
Õsi szabadságért, Érted, s a drága hazáért.”
Dobozi ezt mondván, erdélyi lovára felugrik,
Mely hortyogva kapar földet, hogy kénytetik állni;
S zászlót kapva erõs jobbjába, kiszöktet az útra,
Elszáguld, s egyenest a nagy táborba iramlik.

   Lina csodálva soká ott áll a vár kapujánál,
Fellengzõ szemmel néz bajnok férje után, míg
Elrejté õt a távollét szürke homálya.
Annakután’ felment csendes várába s magányos
Helyre vonúlva szorúlt kebelét enyhíti könyével.

2. Szirmay Klára.

Kit zokognak lekanyargó
   Barna Tisza’ habjai,
Kit siratnak Ugocsának
   S Szatmár nemes ifjai!

Bús folyam! hol partjaidnak
   Messze fénylõ világa,⁴
Annyi szív titkos reménye,
   Ugocsa szép virága.

Ott hol néma gyász borong most
   Szirma régi termében,
A napok mi szebben folytak
   Az öröm nyílt ölében.

Vígan jöttek a vendégek
   Csöngtek a telt poharak,
S szíves honi dalok közé
   Durrogtak a mozsarak.

Köztök édes kellemében
   Klára, a szép hajadon,
S nyájas arcza lágy figyelme
   Mindent közelébe von.

Benne tûnt fel égi színben
   A szép s jónak fensége,
Tõle rajzott, hozzá símult
   A nap gyönyörûsége.

Félre bajnok, fegyvereddel,
   Melyet bízva forgatál:
Most csõjében éltet lesve
   Rejtezik a zord halál.

De hiában! felvillámlik -
   S Klára hókeblére vág,
S így véletlen, de keserves
   Torrá lõn a mulatság.

3.

Ifjonti szárnyakon
Õszült alakban
Röpûl a gyors idõ
E porvilág felett;
Hol alkot, hol temet,
Emel s alá tipor,
Igér, ad és veszen
Titkos hatalma.

Sötét távol felé
Siet szünetlen,
S a végtelenség
Homályain remeg,
Mint éji rémzetek
Az eszmélõ körûl.

A tiszta hajnal
Aranysugáriban
Ég arcza jöttekor,
S körüllebegve
Édes remények
Mosolygó sergitõl -

4.

Távol a fényûzõ hideg világtól,
   Hol csalfa játék minden érzemény;
Hol lánczra fûzve annyi vak szokástól
   Bánattá válik minden élemény:
Raboktul messze, kik jõnek s enyésznek,
Mosolyg egy szép hon a szabad mûvésznek.

5.

Andalogva ernyés hanton
Ül szép Emmi s koszorút fon
Kedvesének homlokára.
A ki messze hadban jára,
S most a béke szent jelére
Visszavárja kebelére.
A kerengõ útra néze
Nem jön-e még szép vitéze,
Minden zajra szíve dobban
S arcza édes lángra lobban,
Fel-felszökdös, por ha látszik,
S lombok közt a szellõ játszik.

Harsog a kürt, fegyver csillog,
Pánczél, dárda, lándzsa villog;
Több vitéz jõ s bú-feledve
Újra kél az élet kedve.
Boldog néptül forr hegy és völgy,
Ott hû mátka, itt vídám hölgy,
Bajnokát remegve várja,
S a jövõt karjába zárja;
Víg daloktul hangzik a táj -
Csak szép Emmi szive még fáj:
Félve kérdi, hol maradt el
Karcsu Zolta fegyverével,
Sok halált osztott-e karja,
Vagy már õt is sír takarja?
Szánakodva mond a kérdett:
Légy erõs  - s avval búcsút vett
Több hõs vágtat el mellette,
Ámde köztük nincs szerette -

6.

Vészes éjben nyargal Toldi
   A Bakonyban egyedûl,
Lova fáradt, nyughely nincsen,
   Víz alatt, villám felûl,
S mindég útlanabb az erdõ,
Míg átküzd, s egy barlanghoz jõ.

A barlangban izzó tûznél
   Ül egy férfi komoran,
Mély vonásin elszán lelke
   Rémjelekkel írva van,
És mögötte nyugszik egy lyány,
Szög fejével izmos vállán.