Eltökélet.

Végezd, Sors! a mit reám kimértél,
Öntsd le mérged életem kelyhébe,
Vedd vissza, a mit egykor igértél
Az ifjuság aranyidejébe’;
Végy vissza mindent, a mit csak szeretek,
Vezess egy uj tövises pályára,
A földi inség legfõbb pontjára:
A nagy megtörtént: többet nem veszthetek.

Nem rettegek, az idõ bármit ád!
Mert az erõszak erõmet neveli:
Lenyomja a gyönge sziv fájdalmát,
És a lelket sorsán fölülemeli:
Habár méltatlan s nehéz üldözések
Irgalmatlan megfosztnak mindentõl,
Ha mindaddig, mig létem sirba dõl,
Körülfognak vad s kinos szenvedések.

Egy tárgyért hevült vala kebelem,
Körüle forgának minden reményim;
Oh hányszor fölemelkedtek velem
Az egekig annyi tüzérzeményim!
Áldott lélek! egy szerencsés órában
Elfogadád ajánlott szivemet,
Rózsás utra vezetted éltemet,
És most ott fekszel a halál karjában.

Mit adhat, mit vehet a jövendõ,
Mi ezután a szerencse játéka?
A megsértett szivbõl eredendõ
Tökélet az ég legszebb ajándéka;
Vigasztalást csak enmagamtól várok,
Ha mindjárt elhagyva, számkivetve,
Nem ismerve s élve elfeledve
Magán s egyedül a világban járok.