A reményhez.

Ha idõ az örökséggel
Irtózva ölelkezik.
Ha a halál az élettel
Végsõ harczot küzködik:

Minden az embert elhagyja
A sötét sir szélénél,
Sorsának prédául adja
Tünõ élte végénél:

Remény! te vagy biztatója
Fáradt, bágyadt szivének,
Te magad vagy fentartója
Már mulandó létének.

Benned bizik s kebelében
Enyhülést, javulást vall,
Hív követõje ölében
Elalszik - és békén hal.

Ha szilaj kinok szaggatják
Vérbe borult szivemet,
Minden örömtõl megfosztják
Szerencsétlen éltemet;

Ha szerencse fut elõlem,
Utamba’ keresztüljár,
A sors mérget itat velem,
Boldog óra rám nem vár:

Akkor te, kegyes Reménység!
Sugárzol bús keblembe,
És az elvesztett békesség
Visszafordul szivembe.

Hive maradsz az embernek
Bármely nehéz sorsa lõn,
Kisérõje életének
S barátnéja e földön.

A szenvedõ könnyeinek
Forrását elszáritod,
S a kétség vad seregének
Ostromát elforditod.

Édes-gondos szorgalommal
Ápolgatod az embert,
Kit a végzet vaskarjával,
Bár méltatlan, alá vert;

Mert elhagyva a világtul
Azt a reményt találja,
Hogy könnyeit a siron tul
Egy jó angyal számlálja.

És az ember bölcsöjétõl,
Mig a sír õt elzárja,
Tõled, elsõ kedvesétõl,
Legszebb örömét várja;

S karjaidban mosolyogja
A sors forgó játékát,
Édesdeden általfogja
Boldogsága árnyékát.

Te vagy a sziv békessége,
Védje a megsértettnek,
S tartandó uti költsége
E zarándok életnek.