Pipadal.

Gyûlöljön bár sok finnyás orr,
Édes pipám! tégedet,
Hû vitézed én mindenkor
Pártul fogom ügyedet.
Te vagy éltem kisérõje,
Egészségem hévmérõje,
S játszi bodor füstöddel
Búmat vigan üzöd el.

Ha látom a porlelkeket
Ezer kinnal mozogni,
S büszkén rázva bilincseket
Üres fényben ragyogni;
Reád gyujtok s azt gondolom:
Szánandó, kit ily átok nyom!
Lepje bár arany ezüst,
Léte mégis hiu füst.

Hány bajlódik szerelmével,
Néz, szalad, int, áldozik,
Hevül, fázik, nyugtot nem lel,
Hold felé sóhajtozik.
Én rád gyujtok,  azt gondolom:
Szánandó kit ön szive nyom,
Mert a szép szó s leánykegy
Vajmi hamar füstbe megy.

Ha valaki tág tüdõvel
Magát hírbe kürtöli,
Fényleni vágy nagy erõvel,
S más érdemit elöli;
Én rád gyujtok, s azt gondolom;
Itt legtöbbet az idõ nyom,
S koszorúdat neveddel
Füst gyanánt oszlatja el.

Ha egy urfi, pézsmán hízott
Felfürtözött üres kép,
Szûk elméjü, de elbízott,
Nagy gõgösen hozzám lép;
Magát, javát fitogtatja,
Drága idõm elragadja:
Fegyver leszen pipámból,
Kifüstölöm szobámból.

De ha jõ egy lelkes magyar,
Szivcserére kész velem,
Szembe nem méz, hátul nem mar,
Nyiltan leli kebelem;
Sokat ugyan nem adhatok,
Legfeljebb egy dalt mondhatok,
De felcsapván jobbjával,
Megkinálom pipával.

Némely szépek, idegenhez
Máskép nem idegenek,
Csak a szegény pipafüsthez
Oly igen kegyetlenek:
Pedig mennyi gazt táplálunk!
Én ugy vélem: dohány nálunk,
Bárki mit állitana,
A legjobb indigena.