26. Mohácsi dal.

Suhogva mint az esti szél
Mély gödrébõl a vitéz kél,
S mint halvány köd holdvilágnál
Mohács térén tétova száll.

Néz a pásztor s keresztet hány,
Kiált a hív kuvasz után,
A tûz mellé heveredik,
S mult idõrül töprenkedik.

„Hej itt egykor e gyep felett
Sötétpiros harmat esett;
Fû, virág búsan lehajlott,
S magyar szivbül friss vért ivott.

Sok legény jött nyalka lovon
Gyõzni a vad büszke taron,
Lova eldûlt, maga fejér,
Néma, hideg, mint õszi dér.

De a mátka honn könyezett.
Víg dal között kört nem lejtett,
Várja, de csak halálmadár
Hozza hirét, hogy nem él már.

Csele patak! iszapodban
Királyi nagy temetõ van,
Azért is oly sárga vized,
Oszlopod gõz, átkos neved.

Csontba akad s hortyog a ló,
Meg megcsorbul kasza, sarló,
A leány fél, s bármi begyes,
Oltalmára legényt keres.

Ne félj Rózsám! szebb idõ jár,
Dunánk rabot nem hord immár,
S ujra diszlik Mohács táján
Magyar legény, magyar leány.”