NEGYEDIK KÖNYV.
BALLADÁK, KÖLTŐI BESZÉLYEK.

Éjjeli menyekző.

„Megállj, fiam, megállj! legyen elég
Mai utunk, ugy is barnúl az ég,
S mindenfelől felhő tornyosodik,
Itt egy hajlék! ide szállhatunk,
S míg a kelő vihar mordonkodik,
Mi addig békében nyughatunk:
Mert a sötétségben,
E nagy sürűségben
Könnyen elbódulhatunk.”

„Mit nekem itt? nem mulatok, atyám!
Édes öröm vár az éjjel még rám
Egy kegyes szépnek forró kebelén,
Kinek lángot gyujték szivében:
Hozzá, a kedveshez sietek én,
Vígan kéjelgni bájkörében,
S uj lángra hevûlni.
Váltig elmerûlni
Kényei özönében.”

„Hallod, fiam, a szél ordítását,
A tolongó zivatar zúgását?
Mindjárt reánk szakad! még van idõ,
Térj vissza! vad bátorságodat
Bú fogja érni: oltsd el emésztõ
Zabolátlan indúlatodat!
Végy erõt sziveden,
Buja szerelmeden,
Hadd el bûnös czélodat!”

„Nem atyám! míg bennem a lélek él,
Nem rettent el semmiféle veszély;
Megyek, habár a vihar eltemet,
Habár enmagam károsítom:
Ez éjjel még gyönyörû hívemet
Dagadó szivemhez szorítom.
Zúgjanak a szelek,
Nem gondolok velek,
Szándékom nem másítom.”

„Hallod fiam, a sziklák ropognak,
A zápor hullámi mint locsognak,
Elhúnyt az égi fény, a villám nyújt
Csak világot sárga tüzével,
Csattogva hull, s hegyekbe, fákba sújt,
Földrázó rettentõ dölyfével!
Oh mért nem mulattál,
Vesztedbe indúltál:
Higy nekem, ez nem jó jel.”

„S habár eged még inkább morogna,
Villámival kürûlem harczolna,
Nem hagynám el édesded czélomat;
Ezen sziv nem ismer félelmet.
Vigan, atyám! fogadd el karomat,
Jer s ne oltsd e tûzszenvedelmet!
Nem messze vagyon már
Azon óhajtott vár,
Hol adnak s vesznek szerelmet.”

„Mi az, fiam, mi ott oly magosan
A hegytetõn áll, s oly magányosan
Fenyûk közûl az ég felé mereng?
Mély borzanást tenyészt látása,
Vég enyészetet hirdetve körülzeng
A halálmadár kiáltása!
Fiam, igen félek,
Hogy az nem jó lélek,
Hanem gonosz lakása!”

„Félénk öreg! légy egyszer nyugodtan,
Csak egy puszta kápolna áll ottan,
Hol szép hívem reám várni szokott,
Midõn õt látogatni jöttem.
Nekem drága és jeles hely, mert ott
Sok édes perczeket töltöttem,
Midõn elvonulva
Szív szívhez hajulva
Kedvesem ölelgettem.”

„Az óra éjfélt üt! Fiam állj meg:
Nézd csak, minõ fejér árnyék lebeg
A bérczeken! szememmel látszik -
El-eltünik s megint közelget;
Hol inteni, hol fenyegetni látszik,
S égõ szövétneket emelget.
Az egész kápolna,
Mintha tûzben volna,
Reánk halvány sugárt vet.”

„Hah, atyám! õ az, a rég szeretett!
Im mely híven elémbe sietett,
És elhagyá puha nyoszolyáját!
Érettem a szabadban mulat,
Itt virrasztja a lelkek óráját,
Felkölté a belsõ szorulat.
Atyám! maradj magad,
Engem hozzá ragad
Egy hatalmas indulat!”

„Fiam! ne menj, hallgasd bús atyádat,
Még lesz idõ ölelni mátkádat.
Oh ne szaladj bizonyos vesztedbe,
Mert ama csalóka kisértet
Örök kárt tesz ártatlan szivedbe’,
S letöri virágzó létedet.
Maradj, fiam, maradj!
Kétségben itt ne hagyj!
Szabadítsd meg lelkedet.”

De az ifju tüzes indulatját
Követvén, elhagyja kérõ atyját,
Egyedül csak váró mátkájához
Száguldva lépésit sietteti;
És mentõl közelebb jön czéljához,
Erejét annál jobban készteti.
Végre vad mozgással
S örömkiáltással
Magát karjába veti.

És háborgó szívének hevében
Bûnös kivánat égvén mellében,
Kénybe elmerülve, tüzesen
Üdvezli s öleli mátkáját,
S tele kivánattal, édesen
Csókokkal födözi arczáját.
A mátka hallgatva
Magát odaadva
Még neveli vad lángját.

És hogy egyszer meghûlt meleg vére,
Minekután kedvesét kényére
Ölelte - kifejtõzik karjából;
S felmegy a puszta kápolnába,
Mely ékesen sok ezer fáklyától
Tündöklik ünnepi pompába’;
S énekzaj, dobzódás,
Táncz, lárma s riadás
Hallék romladékába’.

„Szép mátkám, szólj! minõ mulatságra
Jövünk oda a magányosságra?”
„Ott vannak a hivatalosok
Egy holt s élõ menyekzõjére:
Ott vigadnak a lakodalmasok
E ritka párnak örömére.
Szép ifju!  siessünk
Hogy oda érhessünk
A boldogok helyére.”

„Rajta, vendégeim! mulassatok,
Jelen nagymesterünk, vigadjatok!
Míg a végzés sírunkat bezárja
S visszahajt a kakas szólása,
Addig kiki holti tánczát járja,
S az égnek rezgõ harsogása,
A földet rengesse,
S az eget keresse:
Ugy a lelkek szokása,”

       * * *

A lelkek élete.

„Mély gödörben eltemetve
Por fedi csontjainkat,
Míg az éjfél új életre
Feloldja lánczainkat;
S míg az élõ álomba dõl,
Kizúdulva üreginkbõl
A föld szinén tévelygünk;
S homályos dalt zengve,
Sírok körül lengve
A sötétben enyelgünk.

Temetõkben forgó szélként
Tartjuk víg tánczainkat;
Fél az utas, midõn hallja
Recsegõ tagjainkat,
S beterítve lepedõkkel
Völgyeken le s hegyeken fel
Szirtrõl szirtre lépdezünk;
S a tenger habjain,
Felhõk hullámain
Zajogva örvendezünk.

Nevetve a föld fiait
Kik ébren tépelõdnek.
S hiú gõggel, ezer bajjal
A világgal veszõdnek:
Az eszmélõt³ kis mécsétõl,
A fösvényt rejtett kincsétõl
Elrezzenti játékunk;
Az öröm szépére,
Szerelem ölére
Halálszint von árnyékunk.

           * * *

Igy zeng a menyekzõsök rémdalja,
Az ifju azt borzadozva hallja;
De a mátka õket karon fogva
A vendégek sorjába vezeti,
És a csodálkozót mosolyogva
Nyájasan a tánczhoz készteti;
És vele sebesen
Csak ketten, kedvesen,
A rendeket követi.

És hogy az ifju már elfáradott.
S rég bedõlt oltáron nyúgodott,
Egyszerre a kápolna körében
Halotti csendesség támadott.
Csak a mátka, egy pohár kezében,
Az ifjuhoz fordul s így szólott:
„Kedves! igyál ebbõl
Az élet kelyhébõl,
A melyet sorsod adott.”

És õ a kelyhet kezébe veszi,
Már irtózva ajakához teszi -
Már-már iszik - hogy kivülrõl atyja
Kérõ szava: „Fiam, ne igyál!”
Az ifjunak füleit meghatja.
Megdermedve s kétségben ott áll,
Nem tudván, mit tégyen,
Hogy kimentve légyen
A megbántott atyjánál.

Hasztalan! a szép hizelkedése
Többet nyoma, mint atyja kérése,
S az ifju a kelyhet kiüríti
A vendégek egészségére:
De a tûzital õt megszédíti,
S oda dõl az oltár szélére;
Mátkáját kiáltja,
És gyürûjét váltja
A menyekzõ jelére.

És azonnal az óra egyet üt,
És mindjárt sötétség lesz mindenütt;
A táncz zaja s dobzódás megszûnik,
Az egész kápolna megrendül,
A társaság egyszerre eltûnik,
S csörögve egy csonthalomba dûl;
Végtére békesség,
Halotti csendesség
Uralkodik egyedül.

Ott az ifju szörnyü ijedtségben
Maga lévén a nagy sötétségben;
Búbánat szorulván keblébe,
Lappangva keresi mátkáját,
Végre lelke kínos kétségében
Átkozza létének óráját,
Élve eltemetve,
Keresi reszketve,
A kápolna ajtaját.

S a csontpályán egy gödörbe lépe -
S elõtte áll kedvesének képe:
„Te vagy, drága? oh mint kerestelek
Itt a gonoszok lakásába’;
Jõj, hogy többé el ne veszesselek,
Csak gyorsan férjed hõ karjába!
Szép mátka! siessünk,
Hogy innen mehessünk
Fel atyádnak várába.”

De a mátka hosszan sóhajtozva,
És elõtte csontvázzá változva
Az ifjuhoz így szól fel sirjából:
„Ifju! kit keresél, hamuvá vált,
Szülõi átkával a sírba szállt;
Megfosztva a lelkek nyugalmától,
Erõszakos halált szenvedett.
Számkivetve a jóknak sorából
Eldúlva tovább nem élhetett,
S szilaj kétségébe’
Tõrt ütvén mellébe
Önnön gyilkosává lett.

S te, ki hûtelenül feláldoztad,
S indulatoddal vesztét okoztad,
Itt mátkád menyekzõs nyoszolyája,
Minden kivánatja szivednek!
Itt végzõdik létednek pályája:
Szép ifju! vége életednek!
Az ur, a hatalmas
Legyen hát irgalmas
Szegény bûnös lelkednek.”