A jövevény.

„Röpülj vigan, kis csolnakom,
A part nem messze már!
Amott fejérlik hûs lakom,
Hol édes béke vár;
S ott egy hajlék, ott él a hív,
Kiért lángol tisztán e szív.

Kincset hozok, gyöngyöt hozok,
Küzdésim dijait,
Mind ezzel néki áldozok.
Emelni bájait.”
Így a hajós: evez s örül;
Vidám képek lengik körül.

Örûl, evez, s a parthoz ér:
Hõ keble mint dagad!
Erében forr, szökell a vér,
Szemébe’ köny fakad.
Kiszáll és néz mindenfelé.
Honnan repûl a hív elé.

De nem röpûl a hív elé,
S a jámbor érkezõ
Andalgva tér a ház felé
Vélvén, ott rejtez õ!
Ott rejtez õ hûs árnyain -
De más boldognak karjain.

Néz a hajós, mélyen sóhajt,
Keblét bú tépdeli;
Kiért megvívott annyi bajt,
Elpártoltnak leli,
Elszörnyed, bús haragra kél.
S kezén villog halál-aczél.

Boszút lövell tekintete,
A míg egy gondolat,
Nagy és erõs, mint érzete,
Elszánt keblére hat:
Vészpályán nyert kincsét veszi,
S a szépnek lábához teszi.

„Fogadd ezt vég emlékjelül
Uj mátkádnak melyén;
Frigyünk örök homályba dül -
Légy boldogabb mint én!”
Kezet nyujt és eltávozik,
A kedves bár siránkozik.

Sír a kedves, de hasztalan,
Késõ bánatja már;
A parton áll minduntalan,
S a hív jöttére vár,
Ott áll, remény kecsegteti:
De már azt hullámsír fedi.