Karácsonéj.

„Nosza hajdu! jer vadászni,
Hajtsd ki a jobbágyokat,
S vendégimnek hozz estére
Tánczra víg leányokat!”
„Urfi, urfi, a harang szól,
Szent karácson napja int,
A jó lélek térdre hullva
 Most az istenhez tekint.”
„Szent nap ide, szent nap oda,
Tedd parancsom gyáva szolga.”

Hajdu elmegy, hajtók jönnek,
Bús szemökben köny remeg.
„Rajta, rajta!” s száz hahótúl
Harsog zúg a rengeteg.
A sas víjog, farkas ordít,
Vad kan röffen s csattogat,
Szarvas dobban és ropogva
Szaggat, tördel ágokat;
De üres zaj, vad nem tûn ki,
És haragban ég az úrfi.

„Rosz hajtás ez, kezdjük újra,
Rajta, rajta! lomha nép!
Lesre hajdu, börtön annak
A ki csügged s hátra lép!”
S át hegy völgyön, bokron árkon
Zajlik a hajtó sereg.
Nincs oly rejtek, nincs oly sûrû,
A melyet ne szállna meg.
De hiában, vad nem tûn ki,
S dühben ég, dúl, fúl az úrfi.

És a mint zúg, és a mint néz,
Völgyben majd patakra lel,
Partján hajlék és elõtte
Biztosan egy õz legel,
S angyalképü kisded lyánka
Úgy simítja, úgy örûl,
Életet hoz s oly vigan lejt
A szelíd állat körûl.
A ki látja, mind megindúl,
De az úrfi fegyverhez nyúl.

Térdin esdik a kis angyal:
„Oh ne bántsd jó õzemet!
Téjjel tartja bús anyámat,
Ölj meg inkább engemet.
Nincs apám, megölte ura,
Hadd anyámat élni még!”
Igy a lyánka, s kék szemében
Ártatlan szép lelke ég,
És mint rózsagyöngy a szirthez,
Reng fel könnye a vad szívhez.

De fölötte villan a csõ,
S a hív állat porba dûl:
„Kis galamb te! végy anyádnak
Téj helyett most véribül!”
Igy az úrfi, és kaczagva
Martalékján elrobog.
És utána vérlángokban
A hajlék is fellobog:
Borzasztón süt rémutjára,
S a rezgõ fák sudarára.

Ködbe sülyed a nap fénye,
Egy szép csillag sem tekint,
S vissza-vissza téren halmon
Száguld a vadász megint.
Fel-felröppen a sok varju
S õt károgva követi;
Fél a pásztor s nyáját haza
Más uton terelgeti;
Majd egy puszta templom alján
Ily gúnyszó kel szitkos ajkán:

„Oly fejéren mi kacsingat
Ott felém a fû között?”
„Úrfi, úrfi, a halálfõ,
Ember egykor s üldözött;
Tömlöczödbül itt tettük le,
Éve lesz mint öngyilkost.”
„Haha! igy nem félti hölgyét,
S itt hevét lefázza most, -
S hetykén rúg a koponyához, -
Nosza csont, jer vacsorámhoz.”

Megy, s utána a gödörbül
Tompa, hosszu jaj mordúl,
És a mint megy, a kereszt is
Tõle búsan elfordúl.
S mint közelget dús lakához,
A kopó mind úgy vonít,
Lova rugdal s vas kakassa
Háromszor lekukorít,
De pezseg benn a vendég már,
S a vidám kedv csak reá vár.

„Föl barátim! csókra, tánczra,
Hadd perdüljön a leány:
Víg dalunk az égig hasson,
Van borunk! húzd rá czigány!”
„Úrfi, úrfi! szent misére
Csendül ismét a harang.”
„Hadd konogjon, sokkal édesb
A pohár- s szerelmi hang.”
S a ház sarki szinte rengnek,
Nyalka tánczban úgy kerengnek.

Majd leülnek vacsorához,
Bujdosik a tölt pohár,
És szilaj kedv- s tombolásban
Nincs sem mérték, sem határ.
S im! éjfélt üt, szörnyet csattan
A szobának ajtaján,
S a halálfõ hömpölyög be,
Még sírföld meredt haján;
Kígyó ül sötét szemében,
S a vendég fut rémültében.

„Még a sírban sincs nyugalmam,
A hová kétség vetett!
Gyilkosom te! fölriasztál,
Halld tõlem hát végzeted!
Durva ösztön- s kénynek éltél,
Térj magadba!” „Nem, nem én!”
„Istent, embert megvetettél,
Térj magadba!” „Nem, nem én!”
„Jer tehát, int a vég óra,
Sírbul e csók foglalóra.”

S undok szörnynyé duzzadozva
Kénköves lángot lövel,
Egy-egy mennykõ csontütése
S igy tátogva rálehel;
A bûn fia összeomlik,
Száz forgó szél csap bele,
És üvöltve szórja hamvát,
Baglyoké lesz lakhelye;
S ott huhogják minden éjjel,
A mi történt a vad szívvel.