Bajnokdíj.

Három ifju bajnok ége
Egy szép szûzért hajdanán,
Már is érte kardra kelnek,
De imígy szól a leány:

Ily küzdés csak búra kisztet,
Más adót kíván e szív:
Künn az ellen, kardot annak,
Hon s szabadság arra hív!

S a ki nékem onnan hozza
Majd a legszebb hõsi jelt,
Még ha keble értem érez,
Bírja ezt a hû kebelt.

És az íjak vészbe szállnak
Nyerni kettõs koszorút,
S vívnak, míg a tört ellenhad
Futva végez háborút.

Büszke Tódor jõ elõször,
Lova szinte roskadoz,
Annyi boglár csillog rajta,
Annyi gyöngyöt, kincset hoz.

A vad Ákos jõ nyomában,
Bús rabok kisérik õt,
Hoz fegyvert, hoz paripákat,
És egy izmos basafõt.

Késõn érkezik jó Béda
Nyájas arcza halovány,
S mint hó közt a rózsa kelyhe,
Égseb mellén, homlokán.

Halvány bajnok! érzetemnek
Titkos vágya ím betelt,
Mély sebet hozsz, hõsvirágot,
Tettben dús szerelmi jelt.

Így a szûz; de büszke Tódor
Porba sujtva kincseit.
A seb, szól, még nem elég jel,
Mondja kiki tetteit.

Én az ellenvárba dúlva,
Vérpatakhoz ontva vért,
A vezértõl küzdve nyertem
Ezt a kedves csalfa bért.

Én magát ölém, mond Ákos,
Bár hires volt ereje,
S minthogy népe véle dõlt le,
Kincsinél nagyobb feje.

Én törék mind erre útat,
Én elsõ a vár falán:
Igy levétek gyõztesekké
Elszánt tettem vérnyomán.

Így szól Béda, s nem vitatja
Senki már a hõsi jelt,
És õ nyerte és ölelte
A kéjhabzó szûz kebelt.