A szeretők sírja.

A Bakonyban hûs patak foly,
Kis halom virít partján;
S a kis halmon andalg egy szûz
Oly szelid, oly halovány.

Egy vadász jön a patakhoz,
Képe vídám és tüzes,
S még szivén is új tûz lobban,
A midõn enyhet keres.

Édes vágygyal csügg a szüzön
S bizton andalog vele;
Nyugszik a vad, nyugszik a nyíl,
A patak lesz kéjhelye.

S bár a földin túllebegni
Látszik a mély titku lény,
Keble kiszti, el nem válhat
Annyi csendes báj körén.

Így remény közt s lelki frigyben
Sok kedves nap, este múl,
Múl tavasz, nyár, hervad a szûz,
Mint halmán a rózsa hull.

S õszi völgyben menyekzõre
Fûz magának koszorút:
„Isten hozzád, jó vadászom!
Int az ég!” így vesz bucsút.

Nem sokára bús harang szól,
Száz szövétnek tûn elé;
S le a várból gyászkiséret
Indul a patak felé.

Õtet hozzák, a kegyes jót,
Minden arczon néma bú;
A koporsón rengedez még
A menyekzõs koszorú.

„Édes álmat a hív mellett,
A ki oly vitéz vala,
S vad pogánynyal, küzdve, gyõzve,
Érted, értünk itt hala.

„Édes álmat! áldott lélek!
Már ez élet nem rendít!”
Így sóhajt a nép, s hamvára
Földet és könnyet gördít.

Két kis halmot egy kereszttel
Lát a vándor és remeg,
Rémet képez, mely felette
A viharban szendereg:

A vadász az, ott mereng õ
Elhúnyt élte csillagán:
Zúg az erdõ, keble zajlik,
Képe zordon s halovány.