A lantos.

„Lantos, lantos! mi baj talált,
Miért hallgat éneked?
Jer énhozzám, majd én adok
Sok szép aranyt neked.”
Kevélyen így szól a király,
De a lantos csak szótlan áll.

„Vagy tán magasb fény ösztönöz?
Vedd hõsi kardomat.
Te lészsz elsõ vitézim közt,
Bird legszebb váromat.”
De a lantos csak szótlan áll,
S haragban így zúg a király:

„Hah! szolgavér, csekély kegyem?
Börtönbe hát veled;
Hol éj s ínség ölelkezik,
Ott légyen lakhelyed!
Ha ennyi díj reád nem hat,
Rettegd, érezd hatalmamat.”

S Zenõ esd, a királyi szûz:
„Ne fûzd vad lánczra õt.
Hideg díj nem hevítheti
A forró éneklõt?
Adj érzetet, s gyúl kebele,
Így zeng, így él a fülmile.”

De nem hall a sötét király,
S dölyfös boszút dörög,
A szép Zenõ eped, könnyez,
S a zár midõn zörög
Sohajt Zenõ, szûz arcza vér:
„Szegény lantos, szivem kisér!”

Halálcsend a lantos körûl
S komor dohos falak;
De szép csillag dereng felé
S egy kedves fényalak,
S míg érzetén a dal hevûl,
A bú, a sors elszenderûl.

Zenõ, Zenõ hangzik mindég,
Éltének színt ez ad;
Szerelmet, könyet énekel,
Míg szíve megszakad:
De lantja él s kiért hevûlt,
A vad király mély ködbe dûlt.