A sastoll.

A királyi palotában
Már elhagyva, õsz fürtökkel
Áll hõs Toldi. Ifjak körzik
S egy közõlök gúnyra is kel,
Egy új sarkantyús vitéz,
Ki hegykén mindet lenéz.

„Ej, te vén sas, de kopott vagy!
Volt erõd be rút hamvvá lett!
Nyom ruhád is, hadd e fénykört,
Már neked jobb kályha mellett,
Ott forgasd az olvasót,
Hadd nekünk a földi jót.”

Toldi méri: „Úgy van, úrfi,
A vén sasnak tolla is súly;
Érzem azt, azért segíts te,
Köntösöm vedd, s keblem tágul.
Azt ne bánd, hogy éktelen,
Sok csatán volt már jelen.”

A király jön, hall, s parancsol,
És az úrfi mint szörnyed,
Köntösét rá adja Toldi;
De alatta már is görnyed,
S addig nyomja kétfelõl
Míglen hamvként összedõl.

„Ez varázs!” zúg, s a király int;
De nyugtan mosolyg hõs Toldi,
És ujjából köntösének
Vastekéket s buzgányt huz ki:
„Õsz van, itt hûs szél legyint,
Megbéleltem egy kicsint.”