A bánkodó férj.

Szatmárban egy kis csárda van,
Trézsi asszony lakott ottan.
Éjfél haján, bogárszemû,
Kerek tagú, õz termetû;
De jaj, mi szép oly csintalan,
Rózsás  ajkin pör úntalan.
Most kezde csak honn kis vitát,
Csöröl, pöröl, ver a mit lát.
Férjén a sor, ki szugban ül,
Midõn ily szó harsog kivül:
„Jön a tatár!”
Rémûl, sír, fut, bujkál a nép;
De szép Trézsi hegykén kilép:
Õ férfitól hamar nem fél,
Kivált az ügy ha nyelvre kél.

Még harcztól lángzók arczai,
Lejtnek hókeble halmai,
Midõn jön egy zömök tatár,
Szivén zsákmány, szemén tüzár
A szép Trézsi kényére hat,
Nem kér soká, felé ugrat,
Derékban õt átöleli,
Magához lóra emeli,
Eltér s öröm lobbantában
Rá-rá pislog nyargaltában.
Búsúl a férj szép asszonyán,
Utána néz mint vész után;
S a mint eltûn, köny könyet hajt
Sajnálná õt, és felsóhajt:
„Szegény tatár!”