A szellőhöz.

Ott a kéklõ hegy tövében
Egy ér csörgve folydogál,
S partja füzes ernyejében
A hív csendes lakja áll.
Lengj e tájra, gyönge szellõ!
Bus magányban ott küzdell õ:
Boldogabb te! fölleled;
Szállhatnék bár én veled!

Szállanék! de bájkörétül
Tiltva, lép a sors elém,
Láthatárom elsötétül,
Végsõ búcsut int felém.
Lengj te hozzá, gyönge szellõ!
Õt helyettem üdvezellõ!
Mondd: nem hunyt el érzetem,
Bár elválni kénytetem.

És ha keble mély titokban
Könynyel-áztan ömledez.
S visszavágyó lángzatokban
Multja szépin tévedez;
Lengj körüle, boldog szellõ!
S édes bun ha igy éldell õ:
Gyengén sugva nevemet
Szentesitsd emlékemet.

S a midõn hüs alkonyában
Zeng az árva fülmile,
S lelke néma lágyultában
Ön szerelmit festi le;
Õt legyingesd, boldog szellõ!
Rózsaillatot lehellõ!
S lengve szivhullámain,
Tüntess fel szép álmain.

És, ha lassun e tüz árja
Elhervasztja létemet,
S egy hideg kéz majd bezárja
Érte lángzó szememet;
Lengj te hozzá, esti szellõ!
Sirfüvek között nyögellõ!
Fogd fel vég fohászomat,
S vidd melléje poromat.