Mohács.

Hõsvértõl pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
   Nemzeti nagylétünk nagy temetõje, Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
   S pusztitó erejét rád viharozta dühe,
S vak diadalma jelét robogó villámival itten
   Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked;
   Nem halt volna hazánk disze, virága veled.
Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted’,
   S érted mennyi dicsõk estenek áldozatul!
Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod?
   Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad,
Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;
   A békitõ sír enyhe takarja porod.
Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel
   Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavész!
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
   Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még!
Disztelen itt fekszik, deli termete összerutitva,
   Száguldó paripák vasszegü körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
   Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.
Hasztalan áll az uton váró hive friss koszoruval,
   Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz:
Hogyha levél zördül, õt sejteti véle szerelme,
   Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz.
Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe;
   Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként
   Hervad el a szép szüz néma keserve között.
Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellõ
   S a hüség csendes angyala õrzi porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
   Fénytelen itt szunnyad s kõ se’ mutatja helyét!
Õsi szabadságért harczolt bár férfikarokkal,
   Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát,
Ámde hol olyan erõs, kit meg nem dönt sok ezer kar?
   Testhalmok közepett küzd, soha élte szakad.
Sinli szokott terhét tüzménje, nyikogva kapar, vág,
   Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog;
Elszáguld, hazatér, s igy hirli vitéz ura hunytát,
   Kit repedõ szivvel hölgye zokogva sirat;
Mig sürü könnye apad, s õ is hû férje után hal,
   S a kiürült háznak csak döledéke marad.
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
   Dõltében viruló ágait igy temeti.
Hány bajnok hala igy, de csak a boldog leli bérét:
   A meggyõzöttnek csillaga véle tünik.
Igy hamvadtak el õk alacsony mohlepte gödörben,
   S a feledékenység éje boritja nevök’,
Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját;
   És nem tudja, kinek hõspora nyugszik alatt;
Titkon meg is eped, szomoru dalt zengedez ajka:
   A hõsárnyékok csendesen ihletik õt.
A csatasikon mély borulattal ballag az utas,
   Elgondolva minõ kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorul s lesütött szemmel halad ismét;
   Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gõzfátyolt usztat az éren,
   Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk;
Ott vergõde Lajos, rettentõ sorsu királyunk,
   Sülyedezõ lova érczhimzetü terhe alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse!
   Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz,
   S összuzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tünt!
   Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;
   Szendergõ porodat béke lebegje körül!
Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység,
   Egységünk törten törve, hanyatla erõnk.
A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra;
   Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét.
Gyászemlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél:
   Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.
Nagygyá lett Szolimán gõgét Buda ormai nyögték,
   S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk.
Hány szûz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
   S a Duna szõke vizén hány rabok usztak alá!
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon:
   Félhold kérkede szét városi tornyairól -
El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre!
   Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után,
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
   S égve honért bizton nézzen elõre szemünk,
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
   Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!