Óhajtás.

Volna szárnyam! elröpülnék
Egy kies vidék felé,
S ott pihennék, hol madárhang
Éled s a vig csermelyé,
Mig a hivnek gyönge karja
Édes lángra költene,
És az álmak szép honából
Szebb valóra intene.

Ott a berki alkonyatban
Csak mi ketten kedvesen,
Tudva: senki el nem árul
S nem lappang irigy lesen;
Andalogva hü szerelmünk
Szent malasztit érzenõk,
S hosszu verseny áldozatban
Bájkelyhét üritenõk.

Lepje bár a fagy a vidéket,
Nem sóhajtom a tavaszt;
Egy varázslat, bár havaz künn,
Visszahímzi nékem azt:
A derült ég tiszta képe
Hívem kék szemében él,
S nyájas arczin olvadozva
Liliommal rózsa kél.

Zsenge szálit a pagonynak
Látom karcsú termetén.
S a virágok illatárját
Beszívom lehelletén.
Könnye harmat, mely vidítva
Titkos búmon ringadoz;
Lelke napfény, s tõle minden
Életkéjre lobbadoz.

Ott vidám kedv és szerencse
Tûn fel minden kényivel;
Ott az élet ifjan aggul
S szép álomkényt lebben el.
Édes emlék! drága képek!
Bájitok ha átfutom,
Mily örömmel elröpülnék!
Merre? - azt csak én tudom.