Erzsébet.

Gyászravatal készül, a nép gyûl, tompa harangszó
   Zúg, s keseregve hazánk bérczei visszanyögik.
Megholt Endre király! vele Árpád törzsöke dõlt ki,
   Melynek négy század látta csodálta diszét;
Mely rab-utált szivvel hinté törvényi malasztit,
   A szabados népnek nagyra emelve hirét;
És ellenhadakat tapodó fejedelmi erõben
   Büszke hatalma jelét messze idõkre füzé.
Elhunyt a hõsvér! de miként a bús döledék közt
   Néha tenyész egy bájillatozásu virág;
S nyitva szerény kelyhét az örömlét harmatit iszsza,
   Míg a fergeteg õt kegyetlen összetöri:
Igy maradott egyedül Erzsébet, puszta tetõjén,
   Pártos lelkü felek durva csapatja között,
S atyjának vesztén siratá a nemzet ügyét is,
   Mely önnön fiain edzi dühödve vasát.
Igy leve tömlöczczé elõdei fénypalotája:
   Õ maga árva, szegény: párthive nincsen azért.
Oltalmára hevült idegen bár; ah de magyar nem,
   Nem kele, nem buzgott védeni szent igazát.
S elhidegülve hagyá nagy hõse szelid unokáját
   Válni örökjétõl, mely nem örökje tovább.
„Hunnia, légy boldog! s bár nincs maradásom öledben,
   Mig piheg e sziv, csak - te utánad eped.
Hív leszek én hozzád, ha te bár elhagyva feledtél:
   Csak te lehess boldog, szép haza! szenvedek én.”
Ezt rebegé a szûz, nemzõje porára borulva,
   Nagy koronázottink hajdani békehelyén,
És ott hol komoran barnultak az õsi koporsók,
   Honjától ott võn sziv-szakadozva búcsút.
Érzi, miként hasad el bús élete minden örömtõl
   S könnyén népének lassu halála remeg.
Elvált! s kit nem rég ezerek tömjéne magasztalt,
   Most távol rejtek néma homálya fedi.
A vigadók zajait s a kéj szabad ömledezésit
   Most halavány szinnel váltja monostori csend.
Rettenõ csere! mily türelem mulhatja fel e súlyt,
   Mely a vétlen szûz lágy kebelére rohant!
Távol kedvesitõl, részvétlenül, élve temetten:
   Léte kies tavaszát zárja halotti magány,
Sikra kiszállani már nem látja vitézei rendét,
   Harsány tárogatók nyers riadalmi között,
S bajnoki játékban diadalra hevülve szemétõl,
   Csengni aczélon aczélt, vivni erõvel erõt.
Nem, nem a délczeg inú paripák nyilröptü szökésit
Párduczos ifjaknak verseny iramtok alatt:
Nem, soha nem többé! mindennek vége szakadt már,
   A gyönyörû létnek kelleme, szépe, oda!
A gyõztes seregek dalait most váltja karének,
   Mely remegõ ajkin hosszu fohászba vegyül;
Vagy komor árnyékként lépdelve sötét teremében,
   Gyúladozó vérrel küzdve emészti magát.
Nem mosolyog neki a viszonérzés égi sugára,
   Mely lágy vonzattal hû szerelemre hevít;
S hintve reánk a lét bájlóbb tartalmu világát,
   Minden földi öröm kéjözönébe merit.
A gyöngéd anyanév, deli férjnek tiszta szerelme,
   És rokonult lélek õt nem enyelgi körül.
Sejti malasztit bár, de lemondás átka felette!
   S álma derültében képe alélva letün.
Igy hervad szomorún örökös gyászkörbe szorulva,
   Igy a forró sziv a hideg élet alatt.
Mindenek elhagyták: egyedül fájdalma marad hív,
   Nyujtva töviskoszorut bíbora éke helyett.
Vér gõzölg azalatt Magyarország térein: a vak
   Pártosság szabadon gyüjti halálra tüzét;
Mig Rozgony mezején Károlynak fegyvere gyõzvén
   Méreg-, tõr- s cseleken nyert urasága megállt:
S miglen az uj fénynek hódolt s örvendeze a nép -
   Messze vidéken szép csillaga éjbe borult.
Mint a nyári lebel sivatag közt, hunyt el ez élet;
   Végjele áldás volt, végrebegése: haza!
Igy hala Erzsébet, nagy szerzõnk hív unokája;
   És hidegült hamvát nem fedi honi virág.
Nyugodj, áldott sziv! emlékedet élteti a könny,
   Melyet drága hazánk egykori képe fakaszt.