Alkonyi dal.

Im kedvesem édes! kék hegyen túl
A nap remegõ sugára leszáll,
És tiszta gyepágyon lágy pihenésre
Oly biztosan int a berki homály.

Ott gyenge fuvalmak játszva susognak,
S hû párja körül a fülmile zeng,
És illatözönben zöld koszorúkkal
A boldog aranykor képe dereng.

Ott messze irígylõ vizsga szemektõl
A földi szokás rabféke szakad:
Csak a szerelmemnek égi hatalma
Vesz kényeket és uj kénybe ragad.

S mint parti virággal víg ölelésben
A feldagadó habba vegyül,
Ugy kéjledez éltünk egybe ömölve,
Mig a gyönyörûség mélyibe dül.

S mint a füzes ingó lombjain által
A holdnak ezüst világa ragyog:
A teljesülés szép álma felettünk
Még bájos alakban lengeni fog.

Jer, kedvesem édes! a tavasz illan,
S a fülmile nyájas zengzete múl,
Majd éji leheltén a komor õsznek
A csermelye fagy, a rózsa lehull.

Míg bátor erõben kérkedik a lét,
És a liget ernyõs rejteket ad,
Most éljük az éltet, hervad is az bár,
A multnak azért emléke marad.

Nézd a magas égnek csillagirását,
Mely érzeni és szeretni tanít!
O hadd szemeidben visszaragyogni,
Mit lelkem epedve s égve gyanít.