DOBOZY MIHÁLY ÉS HITVESE.

1822.

              1.

Gyermek-királyt s oly hadvezért,
  Ki erején felûl mer,
Ád az Isten haragjában
  A nemzetnek, kit megver;
Így volt akkor, hogy Mohácsnál
  Lajos király elveszett,
És a magyar a töröknek
  Másfél százig rabja lett.
Rettenetes emlékezet!
Te Várnával foghatsz kezet!
  Csakhogy akkor még örök
  Nem lett nálunk a török.

              2.

Mohács! Mohács! te hazámnak
  Legsiralmasb vérhelye!
Nemzetem nagy temetõje!
  Gyomrod mennyit elnyele! -
Szabadságát, boldogságát
  És nemzeti életét,
Sõt nevét is a magyarnak,
  Mely most kicsiny és setét! -
Ott tiprá, hajh! a sorskerék
Porba egy nagy, dicsõ s derék
  Nemzet testét és fejét,
  Hatalmát és erejét!

              3.

Tízszer annyi volt a török,
  Mint a magyar; s diadalt
Csak úgy nyert, hogy megújítván
  Többször is a viadalt,
A magyarnak vitézsége
  Végtére kifáradott
S vagy meghalt, vagy Lajos este
  Után széjjelszakadott.
Hajh! s most Buda s Mátyás vára
A gyõzõnek kaput tára!
  S a királyi székben ott
  Törvényt török kény szabott.

              4.

Az oszmánnak telhetetlen
  Szomja, magyart vért szívni,
S Hunniának minden kincsét
  A félholdnak megvívni,
Csapatonként eregette
  Budáról ki bajnokit,
A nemzetet öldökölni,
  S felprédálni birtokit,
A magyarok csoportokban,
Falúkban és városokban,
  Itt-ott öszvegyûlének,
  Hogy bátrabbak lennének.

              5.

Egy ily csoport Maróthon volt!
  Félelmek és remények
Között vártak ott szerencsét -
  Zápolyától - szegények!
Ezek között Dobozy úr
  És csuda szép hitvese,
Visszamenni jószágára
  Hírt és idõt ott lese.
Mohácsnál jól vitézkedett;
Élte ott megmenekedett;
  De, hajh! veszett volna bár!
  Mert õ rá itt több rossz vár.

              6.

Alig nyugvék meg a török
  Buda körül, egy csapat
Vér és zsákmány után járván,
  Véletlen Maróthra hat;
S megsejtvén az ott lappangó
  Magyarokat s kincseket,
Sovár tûzzel rajtok ütve
  Bekeríti ezeket;
És Maróthot ostromolván,
S a makacsot káromolván,
  Életével biztatja,
  Ki még magát megadja.

              7.

De a magyar, õseinek
  Követvén itt is nyomát,
Két egész nap veri vissza
  A pogánynak ostromát.
A megszorúlt magyarok közt
  Vezér Mihály úr vala;
A szerelem és vitézség
  Csudákat tõn általa.
Férjeiknek segédjeik
Az õ lelkes hitveseik,
  Azon bús elszánással,
  Hogy ott vesznek egymással.

              8.

A kis magyar bajnok-csoport
  Így törvén a viadalt,
Valóban megérdemelte
  Megvívni a diadalt;
De a magyar nemzettestet
  Verõ sorsnak csapása
Minden tagnak egyenként is
  Halálos elzúzása.
A sors ellen nincs oltalom,
Sem elõtte nincs irgalom;
  Dörgõ mérges forgása
  Jónak, rossznak romlása.

              9.

A nagy vezér füleibe
  E harcz hamar eljutott;
S harmad napra két annyi lõn
  Az ostromló török ott.
S mintha Mohács híre veszne,
  Ha itt is nem gyõznének,
Habzó, dühös indúlattal
  Végsõ harczot kezdének.
Ellentállni e viharnak
Lehetlen már a magyarnak;
  S ki hol s miként rést talált,
  Ott kerülé a halált.

              10.

Mihály úr is felveti hát
  Magát paripájára,
S feleségét háta megé
  Veszi lova farára:
«Hazámnak itt halálommal
  Semmi hasznot nem teszek;
S mintsem - török fertõje légy, -
  Inkább veled elveszek.
Öleld által derekamat
Oly szorosan, hogy magamat,
  Akármiként mozgassam,
  Véled egynek tarthassam.»

              11.

Így Dobozy - bús, haragos,
  És keserves hangzattal.
A hölgy némán úgy cselekszik,
  Remeg, s halvány, mint a fal.
A bajnok most sarkantyút ád
  Terhelt paripájának; -
Hol van, a ki jó szerencsét
  Nem kívánna útjának? -
Vágtat a ló; s a mint szalad,
A fa s bokor hamar halad, -
  Vágtat elég tüzesen;
  De hajh! mégis terhesen.

              12.

Ott vannak, kik nem nézhetik,
  Hogy fejét és életét
Egy magyar is elvihesse;
  S menekedõ menetét
A futónak elvághatni,
  Sok száz török lóra kap.
Egy magyarra itt-ott immár
  Húsz-harmincz is reá csap.
Mihály után legtöbb ered;
Õt levágni száz kar mered; -
  Jaj! ha gyõzik futással, -
  Õ két kínos halált hal.

              13.

Mint mikor a nemes szarvas,
  Melynek máskor porába
Sem jutott a kutya-sereg,
  Mely kergeté nyomába’,
Most, mivel már élõ borjat
  Hordoz dagadt hasában,
Terhe igen késlelteti
  Iparkodó futtában;
S akármiként törekedik,
Aligha megmenekedik: -
  Félek, félek, nemes pár!
  Nem messze lesz a határ! -

              14.

Dobozynak lova vágtat;
  Fejér rongyként szakadoz
A hab róla; orra lyukja
  Arasznyira nyíladoz.
Terhe alatt mély nyomot vág
  A földszínen vas lába;
Nagy hortyokkal fúv és nyög most, -
  Szakadoz már párába;
S távolról, hajh! már hallható,
S közelítni gyanítható
  A töröknek robajja,
  Vért szomjúzó zsivajja!

              15.

A szép hölgynek hosszú haja
  Tekercsébõl bomolva
S egész szõke pompájában
  Szét és hosszat omolva,
Egy patyolat-palást gyanánt
  Leng s úszik a szellõben; -
A ló, - mintha csüggedezne
  Ez által is erõben.
Mihály lovát sarkantyúzza,
S homlokát mord ránczba húzza,
  Sejti, hogy két embersúly
  Egy lóterhet felyûlmúl.

              16.

«Állj meg, Mihály! (mond a bús hölgy)
  Legitt elér a pogány;
Kettõnk alatt kidûl a ló, -
  Nézd: már véres habot hány.
Tartsd meg magad a hazának, -
  Hagyj itt veszni engemet! -
De - hogy tiéd maradhassak, -
  Üsd itt által szívemet! -
Magad könnyen elébb állhatsz
És hazádnak még szolgálhatsz.
  Öld meg feleségedet! -
  Üsd szívembe késedet!» -

              17.

Némán visszanéz Dobozy;
  Vérzik a szív keblében:
«Menjünk! menjünk! míg csak lehet!
  (Így felel bús mérgében.)
Ölelj meg még szorosabban!
  Nem hagylak én tégedet;
Együtt éltünk, - együtt haljunk!
  Megmentem én testedet.»
Itt fogát elcsikorítja
S lovát újra megszorítja,
  Hanem ez - csak lépve jár,
  Mert párája rövid már.

              18.

Megáll tehát Dobozy úr,
  S leszáll fáradt lováról,
S hitvesét is leöleli
  A keserves párnáról;
Átölelve tartja õtet,
  Szorongatja magához,
S néma, s hosszú csókok között
  Szívja ajkát ajkához.
A szép asszony csüggedve áll, -
Egy haldokló liliomszál.
  A ló, közel hozzájok,
  Bús szemeket vet rájok.

              19.

Közelítnek a törökök
  Vérszomjokban zajogva,
S magyarvéres markaikban
  Kard és dárda villogva.
«Egek! hát csak nincs irgalom!»
  Mond Dobozy könnyezve;
Megöleli feleségét,
  S mély borzadást érezve
Megcsókolja - utólszor õt, -
S a csók alatt a remegõt
  Szívbe döfi vasával,
  És megfojtja - csókjával.

              20.

«Boldogtalan föld szülöttje!
  Kín magadnak s férjednek!
Betöltöttem kívánságát
  Nemes, szép, szûz lelkednek.
Várj! - csak néhány pillanatig,
  S legitt nálad leszek én.»
Ezt zokogja, mentéjével
  A megöltet befedvén.
S most iszonyú keservében,
Vért és bosszút leheltében,
  Alig várja, ölhessen
  S kedvesénél lehessen.

              21.

S mint mikor a hím oroszlány
  Nemzõ gerjedelmében,
Megfosztatván mord nõjétõl,
  Dúl, fúl s ordít mérgében;
A fát rágja, tépi s töri
  Mérget habzó fogával,
S körmével a földet vájja,
  És csapkodja farkával;
S ropog, harsog a rengeteg,
Így dúlván azt a szörnyeteg;
  S csapjon bár rá tíz tigris,
  Dühe megküzd tízzel is;

              22.

Úgy Dobozy: a fájdalom
  Mordonkodván keblében.
S a lobogó harag s méreg
  Égetvén õt elmében,
Csak hazáját sajnálván még
  Igaz magyar szívében,
De életét elátkozván
  Boldogsága vesztében,
Ádáz, bosszús jobb markával
Kardot forgat, és baljával
  Súlyos, görcsös buzogányt.
  Így várja be a pogányt.

              23.

Ott teremnek a törökök;
  S neki - az egy magyarnak!
De a bajnok visszacsapja
  Elsõ hevét a tarnak;
S viaskodván, vagdalkozván,
  Karja soknak sebet vág,
S négy törököt vág elõbb le,
  Mintsem gyõz a sokaság.
De végre, hajh! egy dárdának
Hegye úgy fut a nyakának,
  Hogy vérere megfakad
  S lélekzete megszakad.

              24.

A lankadó bajnok lerogy,
  Nem bírván már karjával,
S kedvesének testét fedi
  Halálban is magával.
A vitéznek öröm azért
  Végsõ percze éltének,
Hogy így vegyûl vére s teste
  Szerettével szívének.
Agyon szúrva lova is ott, -
(Mivel egy tart agyon rugott,
  A ki kezét rátette,)
  Dobozynak mellette. - -

              25.

Ezer ilyen történetek
  Dúlták Árpád nemzetét,
Valamikor tagjainak
  Visszás felekezetét
Meghasonlott szív és lélek
  Jobbra-balra szaggatta;
Eljött hol egy, hol más szomszéd,
  És azt nyakon ragadta. -
A fõ és test fogjon kezet;
Egy értelem, egy érezet
  Lelkesítsen tégedet, -
  S ne féltsd, magyar, éltedet.