MÁSODIK ÉNEK.

              1.

Megyen tehát szegény banya,
  Hat gyermek a kötényben,
Tartván a vár erdejének,
  A hajnali holdfényben.
Titkos ajtón bújdosott ki
  A várfalak környébõl,
Hogy észre ne venné senki
  Az udvarnak népébõl.

              2.

Kiléptével az elõbbi
  Rémjelek megujúltak;
Sõt azokhoz, mintha vádak,
  Még mások is járúltak:
A sok kopó búsan tutolt;
  Minden padlat ropogott;
Ülésein a majorság
  Csatázott és kurrogott.

              3.

Legrémitõbb hat varjú volt,
  Kik károgva repdeztek
A bûnösnek feje felett:
  Mert tán konczot éreztek.
Le-lecsaptak, elragadni
  A köténynek tartalmát.
Varjúszokás, mikor kánya
  Körmei közt prédát lát.

              4.

E jelenet felszaggatván
  A jó dajka fájdalmát,
Eltökéllé kisdedinek
  Életvédõ oltalmát.
E szándékra mintha tudnák,
  A varjak eltünének,
És a várnak fokaira
  Ülni visszatérének.

              5.

Nehéz volt agg jámbor nõnek,
  Terhét messze hordani:
Mégis, mikor elsõ fényét
  Kezdé a nap ontani,
Már az erdõ szélbe jutott;
  S lerakván ott terheit,
Térdre rogyott s az ég felé
  Terjeszté ki kezeit:

              6.

«Isten fia! (így esdeklett)
  Ki Betlehem szennyében
Fekvél egykor, mint ezek itt,
  De te anyád ölében;
Adj tanácsot, mit míveljek?
  Lobbants súgárt eszemben,
Miként mentsem életöket!
  Mert itt vesznek ölemben.

              7.

Természetet, anyaérzést
  Fojt az erkölcs hatalma;
De még nagyobb gyilkos ennél
  A rossz nyelvek rágalma.
Adj tanácsot, Isten fia!
  Mert mellemnek aszálya
Szegényeket csuda nélkül
  Lehetlen hogy táplálja.»

              8.

S ím! legott egy oda termett
  Zörejnek és morajnak
Hangja csapja meg füleit;
  «Jaj a gyermektolvajnak!»
Így jajdúlt el szegény agg nõ:
  Mert dobogva, csörtetve
Lovagcsapat közelített,
  A vár felé ügetve.

              9.

Rettegése megzavarta
  Eleint’ agyvelejét;
De jó lelkiismérete
  Visszaszerzé erejét.
S ellapúlván gyermeki közt,
  Örûlt, mikor mellõle
Az út balra térvén, fordúlt
  Minden szem is õtõle.

              10.

De kik eddig még aludtak,
  Sírni ríni kezdtek most:
«Szánj meg minket (mondá anyjok)
  Engem tolvajt, õt gyilkost!»
S ím! egy lovag, ki hátul járt
  S istenével beszélt ott,
Megkapatva, kilõtt nyílként
  A sírókhoz száguldott.

              11.

Bámult a hõs; s elfúlt a szó
  És lélekzet torkában.
Azt vélte, hogy nem valót lát
  Vagy megbomlott agyában.
«Egy aszott nõ? s hat csecsemõ?
  Egy alakú, egy korú?
A jelenet foghatatlan;
  Szemnek, szívnek szomorú.

              12.

Ki vagy, asszony? (Így dördûlt rá)
  Mondd sorsodat, nevedet;
S ezeket hol szedted össze?
  Ne rejtegesd képedet.
Gyermekrablást gyanítok én,
  Gonosz asszony, tettedben;
Szólj! ha nem szólsz, kardom járjon
  Szélt hosszat gaz testedben.»

              13.

S kardját rántja. «Megállj, Micz bán!»
  Imígy kiált az agg nõ:
Mert a lovag Micz bán úr volt,
  A Rómából megtérõ.
És az asszony a takarót
  Lerántván most fejérõl,
Micz bán úr õt elszörnyedve
  Szólította nevérõl.

              14.

A dajka most elbeszélé:
  Mi, miért s mikép történt.
Borzalmak közt érté Micz bán;
  S megölelte a jó vént.
Háborodott kebelében
  A férjnek és atyának
Fellázadott érzelmei
  Bosszút forrva zajlának.

              15.

«Gyõzõdj’ s békélj! (mond az agg nõ)
  A rossz tettnek oka szép:
A szûz hívség, a jó hír s név,
  Mi törékeny, mint cserép.
Ezt vélte így oltalmazni
  Az erkölcsös, jó, hív nõ;
S ezért bármely más bûnt s vétket
  Elkövetni kész lõn õ.

              16.

Azért õ azt meg nem tudja,
  Hogy te tudod, mit mivelt:
Mert megöli õt a szégyen,
  Ha csak távol adsz is jelt.
Gondolj inkább helyet s módot,
  Hol s miképen titokban
Ezeket felnevelhessük
  Biztos anyakarokban.»

              17.

 «Eredj csak hát (mondá Micz bán)
  Ide szomszéd falvamba
Sáfárnémhoz, ki, mint értém
  Most arra tett útamba’,
Tegnap kelt ki gyermekágyból,
  És gyermeke meghala.
Férje kedves fegyvernekem
  S szolgám mindig hív vala.»

              18.

«Ah uram! én (nyögé az agg)
  Kötényben nem birom már
Magzatidat tovább vinni;
  Jõjön ide a sáfár;
S jõjön vele kebles nõje;
  Ezek itt hadd szopjanak;
Aztán szedve targonczába,
  Jobb anyát hadd váltsanak.»

              19.

«Igazad van! (monda Micz bán)
  Így lesz még tanácsosabb:
Magam megyek, magam végzek:
  Legbiztosabb s titkosabb.
Várd be itt a sáfárt s nõjét.»
  S elszágúlda sebesen,
S nem sokára lovagival
  Ért várába tüzesen.

              20.

Alva lelvén otthon nõjét,
  Minden ina szakadtan
A hétszeres fájdalomtól
  S kíntól bútól lankadtan,
Ideje volt Micz bán úrnak,
  Eszmélkedni békével:
S eltökélé, kegygyel bánni
  Kemény szívü nõjével.

              21.

És megtartá: mert bár gyakran
  Borzadozott kebele,
Hogy nõje oly irtóztató
  Gonoszságot mívele,
Melyet a legszörnyebb állat
  Sem képes elkövetni,
Természettõl indíttatván
  Fajzatjait szeretni;

              22.

Engesztelé nõje vétkét
  Erkölcsének szentsége,
De csakugyan az volt mégis
  Legerõsebb mentsége:
Hogy halálnak szánt magzati
  Mind életben voltak még;
S hogy mind fel is nevelkednek,
  Erõs volt a reménység.

              23.

Mentve van, úgy vélte Micz bán,
  Mind nõjének erkölcse,
Híre s neve: mind termékeny
  Szerelme hét gyümölcse.
S a bú, bánat s töredelem
  Vétkét majd megbünteti:
Mert a vétket korán, késõn,
  Mindig boszú követi.