FRANGYEPÁN ERZSÉBET.

1836.

              1.

Egy emberfaj élt hazánkban,
  A Cilléji nemzetség,
A legrosszabb, legundokabb,
  Melyet láta föld és ég:
Nem volt ármány és gonoszság,
  Melyet, ha csak lehetett,
Ennek hím- s nõivadéka
  Mindig el nem követett.
A nagy Isten ostorai,
A magyar nép hóhérai
  Voltak õk, míg éltenek.
  Hála! hogy kivesztenek!

              2.

Erzsébet, a Frangyepánok
  Régi híres nemébõl,
Zsigmond király akarván ezt
  Hálaérzet szeszébõl,
S a hõs apa nem hallgatván
  Senki ellenzésére,
A Cilléji Frideriknek
  Kötteték el kezére.
A kemény szó ki volt mondva;
A szûz, bár könnytengert ontva,
  Haszontalan esdeklett,
  S a szûzbõl menyasszony lett.

              3.

«Irgalmazz, óh! magzatodnak!
  (A szüz tisztes dajkája
Miklós úrnak térden könyörg;
  Könnytõl ázik arczája)
Ne tedd kedves neveltemet
  Kaján fajnak rabjává!
Ne, kimondom, az ármánynak
  Kínos martalékjává!
Kérdezzed csak cselédeit,
Kik ismerik gaz tetteit;
  Kegyetlen õ s fajtalan;
  S ágyosa már számtalan.

              4.

Ne légy, uram, szántszándékkal
  Leányodnak gyilkosa!
Siránkozik angyaláért
  Várad minden lakossa:
Mert három nap egymás után
  Várad zajos körében
Gonosz jelek történtenek,
  Melyek a vár népében
Nagy rémülést okozának:
S rémjóslati vén Gyurkának
  Leányodat illetik,
  Ki ármányhoz köttetik.»

              5.

«S mik lehetnek (kérdé az úr)
  Azon gonosz jóslatok?
Meghallgatom, ámbár hitelt
  Dadáknak nem adhatok.»
«Halljad tehát (szól az agg nõ):
  A várfokon csendesen
Ült leányod gerliczéje;
  S ím! egy nyilként sebesen
Egy nagy kánya surrant alá;
Láttuk, láttuk, mint vagdalá
  Körmét szegény nyögõbe
  S ragadá az erdõbe.

              6.

Meg sem volt még jól síratva
  A kis gerle halála,
A jó leányt más nap nyomban
  Új bú s bánat találja.
Kevélykedve vitorlázott
  A szép estnek langyában
A szûz kedves két hattyúja
  A vár sima tavában.
S ím! egy vidra felbukkana,
S kapván a nõt, beillana,
  Hol nád fedi a szittyót,
  Tolla lepi most a tót.

              7.

S tegnap a szûz báránykáját,
  Melyet maga nevele,
Midõn a várkert szélében
  Szökdécselve legele,
Egy nagy ordas dühös kutya
  Darabokra szaggatá.
Mint jutott ez ott be és ki,
  Senki meg nem foghatá.
Ezek, uram, nagy intések,
Hogy balok itt a lépések.
  Oh! vedd vissza szavadat!
  Ne büntesd meg magadat!»

              8.

De a szó már ki volt mondva;
  S Frangyepánnak szakállja
Nem veheté már magára,
  Hogy szavát meg ne állja.
S elragadva lõn Erzsébet
  Cilléjinek várába.
Miklós úrnak most búfelleg
  Gomolyodott agyába’:
S a várnép köz siralmára
Könny gördûle szakállára.
  Most bánta meg bal tettét.
  A jó s bölcs is könnyen vét!

              9.

Cilléjinek falai közt
  Csak hamar megismerte
Boldogtalan magyar asszony,
  Hogy a sors õt megverte:
Mert lehetlen, hogy pokolban
  Történt volna több gonosz,
Mint e várban, hol úr s cseléd
  Egy mértékben vala rossz.
Hol a nemesb indúlatnak,
Érezetnek s gondolatnak
  Nyoma is elenyészett
  S a bûn buján tenyészett.

              10.

A hölgy jeles erkölcsei,
  Imádandók jobbaktól,
Utálatot, gúnyt és csúfot
  Nyertek itt a rosszaktól.
A hölgy lelkes szûzességét,
  Istenfélõ buzgalmát,
Szegényt s árvát vígasztalni
  Serény s gondos szorgalmát
A bujaság fertõjében,
Czafráinak hév ölében
  A fajtalan nevette
  S szidalmakkal illette.

              11.

Évekig tûrt és szenvedett
  Panasztalan békében,
Mind nyelvre, mind természetre
  Idegenek körében
A jobb sorsra méltó jó hölgy!
  De sorsa nem változott;
Sõt, szegényre minden új nap
  Uj sérelmet s bút hozott.
Most lángjában fájdalmának
Egymás után hervadának
  Lelki testi kecsei,
  S elhunytak reményei.

              12.

A szenvedõ, hervadó nõ
  Czudar férje szemében
Bûnt fenyítõ vázzá sorvadt;
  S poklot rejtõ mellében
Az irtózat és utálat
  Úgy dagadt a nõ iránt,
(Kit egyetlen fia is már,
  Atyja faja, sért és bánt),
Hogy ingerült haragjában,
Fellobbanó bosszújában,
  Czafrák izgatásából,
  Elûzte õt várából.

              13.

Frangyepán úr felborzadva
  Látta visszatérését
Leányának, kinek maga
  Zsarlá férjhez menését.
Elszörnyedett, midõn látta
  A hajdani szép leányt;
S bús mérgében, haragjában
  Szeme sürû szikrát hányt.
Átkozá a történetet,
Mely két ellen természetet,
  Egy agg férfit s egy jó nõt,
  Oldhatlanul összeszõtt.

              14.

Megkereste Zsigmond királyt,
  Mint ez ügyben fõszerzõt,
S méltólag megfenyíttetni
  Kérte a gaz vétkes võt.
Zsigmond a bal történetet
  Neheztelve értette,
Mert õ ennek gyalázatját
  Hitvesében érzette,
A Cilléji Borbálában,
Kinek szinte, mint bátyjában,
  A buja kény dühének
  Vétki már kitörének.

              15.

Évek után a két háznak
  S nemzetségnek tagjai,
De leginkább a királyi
  Hatalomnak szavai,
A két házast, különbözõt
  Gondolatban, érzetben,
És soha nem egyezhetõt
  Ezen földi életben,
Reményt nyujtó tanácsokkal,
Kérelmekkel, parancsokkal
  Új szerzõdésbe vonák,
  S összeszövék és fonák.

              16.

Így retten meg a börtönnek
  Lánczaiból szabadúlt,
Kit a kemény sors vas keze
  Már a sorvadásig dúlt,
Midõn vélvén, ég kegyébõl
  Írharmat hull sebére,
A vak törvény újra halált
  Mond szegénynek fejére:
Mint Erzsébet, ki azt vélte,
Hogy az ég õt megitélte
  S nemzetsége fészkében
  Hagyja élni békében.

              17.

Embercsoport szövi fonja
  Sorsát egyes embernek:
Mert a gyarló hatalmat sejt
  Erejében ezernek;
S bár nyelvméreg s gúnyfulánk csak
  A sokaság fegyvere,
Mégis mennyi boldogságot,
  Szerencsét már levere.
Ritka lélek bir erõvel,
Bal véleményt gyõzhetõvel!
  Kevés lélek oly szabad,
  Hogy szokottba nem tapad.

              18.

Frangyepán is, mivel szokás,
  Hogy egy házban lakjanak
Mind, kiket a házasság köt,
  Bár össze nem hajlanak,
Újra makacs akarója,
  Hogy leánya férjéhez
Visszatérvén, ragaszkodjék
  Szent kötelességéhez.
A nõ váltig vonakodott,
Mondván: Czafrák asszonyok ott,
  S inkább dõl itt kriptába,
  Mint ott ármány karjába.

              19.

Haszontalan! ki volt mondva
  Újolag a kemény szó,
S megrendelve a nap, az út
  S lakozás, a bucsúszó.
Tömve vala vendégekkel
  Frangyepánnak udvara;
Muzsikától zengett vára,
  Mely bút ûzni akara.
Vígadozott az egész vár,
Csak, mint kire hóhérbárd vár,
  Jó Erzsébet búsongott,
  Mert kebele szorongott.

              20.

Vacsorakor, midõn éjfélt
  Kiált vala több kakas,
S Erzsébetnek könnyes szeme
  Rá meredett, mint a vas,
A terem magas faláról,
  Ím! Frangyepán hitvese,
Ki ott festett képben állott,
  Nagy robajjal leese.
A lakozók megrettentek
S helyeikbõl felszökkentek
  Minden zaj elnémula,
  Minden ember bámula.

              21.

Csak Frangyepán maradt ülve
  S néhány bajnok barátja,
Kik félelmet nem ismertek.
  De, hogy hallja és látja,
Hogy az elhúnyt kedves alak
  Egy székhátnak élében
Megütõdvén áltszúratott
  Épen a szív helyében;
Ez a hõst felborzasztotta
S Erzsébetet lesújtotta,
  Hogy székérõl lerogyott
  S vérrel festve feküdt ott.

              22.

Mind e mellett rendíthetlen
  Állott azon tökélet
Miklós úrban: «bár mit jósol
  A babonás eszmélet,
Férj feleség összevaló,
  Szentség kötvén éltöket;
Kik elváltak, szerzõdjenek
  S kössék újra kezöket.»
Erzsébet hát, mihelyt üdûlt;
Régi baja újra meggyûlt,
  Elvitetett férjéhez,
  A pokol szülöttéhez.

              23.

Komor nap volt, hogy útazott,
  Még komorabb estvéje,
Mint egy mindent vesztett búsnak
  Gyászba merült elméje.
S midõn késõn, közel a vár
  Borzadalmas körében
Vinné útja, az erdõnek
  Gyászfekete éjében:
Baglyok rémes huhogási
S rezzent varjak károgási
  Fogadák a szegény nõt,
  Szívszorongva érkezõt.

              24.

«Visszahoztak (mond Erzsébet)
  Nem szívemnek érzeti,
Hanem zsarló sors, vak törvény
  S ércz emberek végzeti.»
«Hozott Isten! (mond Czilléji,
  Csalfa szavak mezével)
Reménylem, hogy ezután már
  Megnyughatsz itt békével.»
Ágyba feküdt a bágyadt nõ;
S éjjel õt a vad hizelgõ,
  Hogy megáldja békével,
  Általdöfé tõrével.

              25.

Reggel maga kiált lármát
  A pokolnak fajzatja,
S nagy jutalmat hirdet annak,
  Ki a gyilkost feladja.
S feladaték Verónika,
  Régi zsémbes ágyasa,
Kit megutált már Cilléji
  S a vár minden lakosa.
Hogy õ lészen kinevezve,
Elõre volt elvégezve
  Egy kedves új czafrával
  S egy vén bûntárs szolgával.

              26.

És a sátán törvényszéket
  Üle czimborájával,
S hamis vádak, hamis bírák
  Összehangzó szavával
Verónika, Cilléjinek
  Évek elõtt kedvese,
S hitvesének gyötrésében
  Legdühösebb részese,
Gyilkosnak elismértetvén
És halálra itéltetvén,
  Egy bõrzsákba köttetett
  S a Drávába vettetett.

              27.

Cilléji, mint kezdi vala,
  Úgy folytatá életét.
Ki megírni vágyna minden
  Gonosz cselekedetét,
A pokolnak fenekére
  Kellene leszállnia
S színt, ecsetet, példát s képet
  Onnan szedni s hoznia.
Idegen és gyûlölõje,
Királyrokon s üldözõje
  Volt õ Árpád népének,
  S szerzõje sok sérvének.