II. ÉNEK.

Búval tölti csak s bánattal
  Keblemet a kikelet
A virág-hím, a madár-dal
  Velem csak mérget nyelet.
Nem derítnek, komorítnak
  A tavasz szép magzati;
Nem enyhítnek, nyomorítnak
  A lugos víg hangzati.

A zöld mezõ tekintete
  Csak úntatja szememet;
A lágy szellõk lehellete
  Csak boszszontja képemet.
Tölgyek s bükkök árnyékában
  Lankadok, nem enyhûlök;
A patakok zúgásában
  Álomba nem merûlök.

A csordák víg kolomplása
  Lélekharang énnekem,
A pásztorok dalolása
  Búcsúztató énekem.
Minden völgynek nyilásában
  Egy sír-üreg tátogat;
Minden halom látásában
  Egy halálkép borzogat.

A hajnal tûzlángozatja
  Nem mosolyog énnékem;
A hold szelid ábrázatja
  Neveli még inségem.
A nap hintvén súgárait,
  Nyilat lövell szívembe;
Az éj, gyújtván csillagait,
  Sebeket süt lelkembe. -

Hogy míved ily ellenkezõ
  Tárgyoddal, óh természet!
Hogy nékem csak bút szerezõ
  Minden kegyes intézet;
Hogy anyai tekinteted
  Engem ekként nyomorít, -
Hiszem, hogy nem kedvelheted,
  S hogy téged ez szomorít; -

Õt büntesd-meg érzéketlen,
  Veszedelmes lányodat;
Az erántam oly kegyetlen
  Tapodja szép czélodat,
Mikor õtet így megáldád
  Kellemekkel, bájokkal,
Hitted-e, hogy vádat von rád,
  Így dúlván õ azokkal? -

11. Dal.

Eltávozván, majd változás
  Lesz, gondolám, ügyembe;
Lett, de milyen? - a távozás
  Mérget önte sebembe.
A szerelmet szikrájában
  A távóllét elfojtja:
De, hajh! érzem, hogy lángjában
  Azt még inkább felbojtja.
Nem hogy õt nem felejthetem;
Sõt még dühösben szeretem
  Most, hogy tõle távoztam; -
  Hah! szörnyen csalatkoztam.

12. Dal.

Országok, népek, nemzetek,
  Puszták, folyók, várasok,
A nagy tenger és szigetek,
  Rengetegek, havasok
Választják már a kegyetlent:
  De még itt is szeretem;
A gyönyörût, az egygyetlent
  Sohol sem felejthetem.
A hol járok, hintve lépe,
Mint az árnyék, üldöz képe.
  Látom már, míg lehellek,
  Lethét sohol sem lelek.

13. Dal.

Boldog vagy te, czifra madár!
  A szerelmet énekled;
Bár nincs eszed, - ne bánd, nem kár, -
  Párod mégis érdekled.
Forrván a vér ereimben,
  A szerelmet éneklem
Én is elmés verseimben, -
  Lám! õt még sem érdeklem.
Szerencsés te, örömeket
Énekelsz, - én keserveket! -
  Szerencsédért én eszem,
  Jer, szívesen leteszem.

14. Dal.

Környûlvett ím! már a francz had,
  Már fenyeget a halál;
Kínaimnak vége szakad,
  Remény! tán meg nem csalál? -
Élj boldogúl, szerelmetes
  Hív barátom s egygyetlen! -
Mars dühében rettenetes,
  Igaz, de nem kegyetlen:
Nem mint Venus álnok fattya,
Ki a szívet csak faggatja,
  Azt ízenként bonczolja,
  És a lelket gyilkolja.

15. Dal.

Hajnal alig kerekedett,
  S a francz had felzendûle;
Marsnak dühe lobbot vetett,
  S haragja megdördûle.
A mozsarak mennydörögve
  Veszedelmet bocsátnak;
Az ércztorkok döbörögve
  Ezer halált okádnak.
Halál dúl, ront, öl mellettem,
S mind alattam, mind felettem; -
  De hajh! téged szeretvén,
  Nem bánom, hogy élek én.

16. Dal.

Amor rabja, - most Marsé is?
  Kettõ most már kötelem.
Te míved ez, álnok, hamis,
  Kínnal élõ szerelem! -
Te imádott vad istenné!
  Ha látnád most hívedet;
E tekintet tán megvenné
  Gõggel sánczolt szívedet,
Nézd! az inség, keserûség,
Érted esvén, gyönyörûség
  Érted égõ szívének, -
  Te gyilkosa éltének.

17. Dal.

Mérgesítem sebeimet,
  Fájdalmimat újítom,
Valahányszor szemeimet
  Azon tájra fordítom,
Melyet szívem tyrannjának
  Jelenléte ékesít,
S bájos hangja szép szavának
  S tekintete lelkesít.
Szép szemei ott ragyognak -
Talán, hajh! egy más boldognak!
  Nyelvem itten megakad,
  S mellem szinte megfakad.

18. Dal.

Mit nem tudna felforralni
  Az én szívem melege?
Mit nem tudna megfagylalni
  Az övének hidege? -
Számtalan szív már megfûle
  Érzelmimnek hevétõl;
Hányszor több már meg nem hûle
  Övéinek jegétõl? -
Lángom, - jege, hajh! állandó!
Ám egyedûl én szánandó!
  Hát csak nem jön olyan nap,
  Melyben szíve szikrát kap?

19. Dal.

Mars, a kinek rabja vagyok,
  Mind csak messzebb hajtogat;
Egy két lépést alig hagyok,
  S Amor vissza rántogat.
Meg-megállok és szememet
  Napkeletre meresztem:
«Ott lakik õ!» s kebelemet
  Könnyeimben feresztem.
Így szörpölvén Amor mérgét
És táplálván búmnak férgét,
  Mars kiált, - eljajdúlok;
  S meg-meg tovább indúlok.

20. Dal.

Amor! s hát csak szenvedheted,
  Hogy így megvet egy leány?
Hatalmadnak, elnézheted,
  Hogy negéddel füttyöt hány?
Bosszúld-meg rajt sérelmedet,
  Öntsd mérgedet keblébe,
Hogy fenntarthasd gyõzelmedet,
  Lõdd nyiladat szivébe.
Vagy ha talán már - rettegek -
Szeret, de mást - pokol! egek!
  Óh! vagy oltsd-el tüzemet,
  Vagy eméssz-meg engemet.