III. ÉNEK.

Mars vad dühe bont, dönt, dúl, vág,
  A merre jár, s öldököl;
Vérben fetreng a fél világ, -
  Minden kidûl helyébõl:
Századokig büszkélkedett
  Tartományok omlanak;
Örök létre törekedett
  Alkotványok bomlanak.

Keltek ólta meg nem rendûlt
  Trónusok felfordúlnak;
Százak ólta felségben ült
  Fõ hatalmak elmúlnak;
Világ-szerte jót s hasznot tett
  Törvények eltörlõdnek,
Kezdetjeket istentõl vett
  Kormányok kiûzõdnek.

Róma! te ki a világnak
  Hajdan sorsot osztottál,
Mily sanyarú szolgaságnak
  Igájába jutottál! -
Boldogabb volt, jámbor atyák,
  Vallástok, szokásitok;
Gúnyolódva változtatják
  Szilaj onokáitok! -

Szív a szívtõl, - szülõjétõl
  A még nevendék legény,
A deli férj kedvesétõl,
  S kisdeditõl, óh szegény!
A jó barát barátjától,
  Vérétõl az atyafi,
A birtokos birtokától,
  Honjától a hazafi,

Ezer kín közt szakadoz-el, -
  Sírva megy bal sorsába;
Küszködik a veszélyekkel,
  Míg - oda dûl sírjába;
S meghalva már, nem nyughatik
  Anyaföldje keblében;
Idegentõl tiportatik
  Idegen por szennyében.

A ki elõbb uralkodott,
  Most inségben nyavalyog;
A ki elõbb pompáskodott,
  Most ringyrongyban fanyalog.
Azok, kiknek több ezerek
  Térdet fejet hajtának,
Most mely nyomorúlt emberek, -
  A föld alá bújnának.

Az ott - elébb bõségében
  Adakozott szívesen;
S most keserû inségében
  Azok marják mérgesen,
Kiket õ, - most gyilkosait -
  Értékével s kegyével
Ugy táplála, mint fiait
  A pelikán vérével.

Annak - elõbb csillag fénylett
  Kevély melle baljában;
Mely szegény most! mily cserét tett! -
  Kenyere is alig van.
Ott egy atya, - nem atya már -
  Gyámol nélkül maradt vén,
Némán keserg a szép húszár,
  Egy fiának elestén.

Ott egy szép szûz, elcsüggedve,
  Mint a hervadt líliom,
Csak alig él: mert temetve,
  Hol sírba dûlt milliom, -
Eltemetve van most már ott
  Választottja szivének,
Kiben öszve gyilkoltatott
  Boldogsága éltének.

Ott egy másik, - hah! fertelem!
  Oh természet, fordúlj el!
Ily gyalázat, - ily sérelem, -
  Emberiség borzadj fel!
Ott egy másik, nem asszony még,
  Leány sem már, - sorsában
Kétségbesve - bosszúld-meg, ég! -
  S elbódúlván agyában,

Most is látja bomlott észszel
  Marsnak dühös szolgáját,
Ki elrablá gyilkos kézzel
  Szûzessége pártáját:
Virginia foglalatja
  Eszét-vesztett fejének,
Kit megmentett derék atyja,
  Vérét ontván szivének.

Ott egy szép hölgy - óh szörnyûség!
  Elsõ gyermek méhében -
És már özvegy, - s nem tudja még,
  Sorsa mit mért mérgében;
Halljad, szegény: bajnok híved,
  Kit oly hosszan szerettél,
De csak nem rég nyert meg szíved, -
  Az nincs többé, - már nem él.

Értvén õ, hogy oda híve,
  Nem küzdhetik kínjával;
Meghal, - mert meghasad szíve,
  S a mi benne, vele hal.
Egy élet felgyilkoltatván,
  Így visz többet magával; -
Ama tölgy levágattatván,
  Így dûlt oda ágával.

Ott, hol elõbb az életnek
  Kénnye s kedve zsibongott,
S barátságos több nemzetnek
  Víg zavarja tolyongott, -
Minden üres, puszta most ott,
  Néma, lankadt, szomorú;
Azt, a mit Mars még meghagyott,
  Éhség öli vagy a bú.

Mindenfelõl kicsapának
  Az ínségnek árjai;
Mindenfelõl megnyílának
  A halálnak torkai;
Óh! és mennyit emésztének
  Már az élet javából!
Mennyit, mennyit elnyelének
  Az élõknek számából!

Embervértõl, hányszor vala,
  Hogy bíborrá levétek,
Emberélet mennyi hala,
  Rajna, Duna, belétek! -
E veszélynek itt a földön
  Szajna! te vagy forrása;
Pokol-Páris! általad lön
  A világnak bomlása! -

Ott egy város - csak tegnap még
  Fészke boldog békének,
Most köz czélja két ellenség
  Neki dühödt mérgének, -
Füstbe lángba enyészik el -
  Trója, te is így vesztél! -
S a kik lakták, ínségikkel
  Elszéllyednek, ki még él.

Ihol egygyik övéivel,
  Ki jókor megszökhetett,
Kinjává lett örömivel,
  Kiket még megmenthetett,
Borzadozva tekint vissza
  Füstbe menõ házára,
S kiknek vérét a föld issza,
  A megöltek halmára.

Itt egy asszony jön egyedûl,
  Egy csecsemõ karjában;
(Férje otthon a tûzben sûl
  Régi beteg ágyában;)
Itt jön, - lába már nem bírja
  Súlyát meredt testének,
Minthogy szeme ki nem sírja
  Fájdalmait szivének;

Elájulva öszveroskad
  S magzatjával ott fekszik,
Hová éppen két lovas had
  Szágúldozva igyekszik:
Hah! s most, midõn öszvecsapnak,
  Egymást vágják, nyaggatják,
S kik sebet, kik halált kapnak -
  Ott - õket eltipratják! -

Jõjj el, jõjj el, áldott béke!
  Jõjj le hozzánk az égbõl!
A föld egész kereksége
  Így kiált az ínségbõl.
Engeszteld a szörnyeteget, -
  Hajh! eleget dühödött!
Oszlasd a harcz-fergeteget,
  A föld váltig bûnhödött.

Valamint Mars hóhérolja
  E földtekét dühével,
Keblemet úgy marczangolja
  Õ is bájos szemével.
Szívembe is jõjj le, béke,
  Sorsot osztó szemébõl! -
Szakadj lelkem kínos féke, -
  Jõjj megváltás szívébõl.

21. Dal.

Minden egyéb gerjedelem
  Kihala már szívemben;
Egyedûl a nagy szerelem
  Él s egyre nõ keblemben.
Ezen makacs indúlatom
  Urává lett lelkemnek;
Nincs többé már akaratom,
  Szava nincs már eszemnek.
Boldogtalan, hová legyek?
Vesznem kell; mert bár mit tegyek,
  Ezen dühös hatalom
  Ellen nincsen oltalom.

22. Dal.

A kutyáktól üldöztetvén
  A megrémült õz fut - fut,
Valameddig csalt vethetvén,
  Bátorságos helyre jut.
Így futok én Amor elõl,
  Hajh! de még sem távozom:
Minthogy én a latort belõl
  Kebelemben hordozom.
Ugy tesz Amor zsákmányával,
Mint a hiúz prédájával:
  Rajta csügg és úgy víjja,
  Míg életét kiszíjja.

23. Dal

Balgatag én! nem védettem
  Õ ellene szívemet,
Midõn tán még megmenthettem
  Boldog békességemet.
A mit az ész tilalmazott,
  Én arra nem ügyeltem,
S a méreg elhatalmazott,
  Melyet magam neveltem.
De késõ most elmélkednem;
Csak az a mód menekednem,
  Hogy tüzemben, mely emészt,
  Õ is vegyen egy kis részt.

24. Dal.

A szerelmes gondolatok
  Egymást váltják fejemben;
A szerelmes kivánatok
  Egymást tolják szívemben.
Azok, elme szüleményi,
  Az ész elõtt becsesek;
Ezek, a szív érzeményi,
  A szív elõtt kedvesek.
De! - sem elmém gondolati,
Sem ti, szívem kivánati,
  Nékem már nem kelletek, -
  Mert néki nem tetszetek.

25. Dal.

A föld egész kerekében
  Sohol sincs oly rengeteg,
Melynek vadon sûrûjében
  Laknék egy oly szörnyeteg,
Kiben oly vad szív dobogna,
  Érzéketlen és kemény,
Hogy semmi rajta ne fogna,
  S ne lenne benn érzemény:
Mint a milyen szíve annak,
Kiért haszon nélkül vannak
  Sírva tenger könnyeim, -
  Írva halom verseim.

26. Dal.

Természetnek éltetõje,
  Ki lehelled lelkünket!
Mennynek, földnek teremtõje,
  Ki alkotod szívünket!
Az enyémet mért formálád
  Ily érzékeny agyagból?
Mért hogy inkább nem csinálád
  Az ércz-kemény vas-tagból? -
Bocsáss meg az esztelennek,
Ura ezen nagy mindennek!
  Azt itéld, ne engemet,
  Ki elvevé eszemet.

27. Dal.

Ott, a hol én nevelkedtem,
  Egy dombról egy patak folyt;
Hányszor ott nem estvéledtem! -
  Éltem akkor boldog volt.
Vígan, mint a völgy öblében
  Ama patak csordogált,
Az ártatlanság ölében
  Életem úgy folydogált.
Ez idõk az örökségbe,
Mint a vizek a mélységbe,
  Lefolytanak. - Halandó!
  A jó hamar múlandó.

28. Dal.

Hogy vonhatja félholt testem
  Szörnyû súlyát éltemnek,
Ha már attól távol estem,
  A ki lelke testemnek? -
Te vagy lelke tetememnek,
  Csak általad élhetek;
Te vagy tárgya mindenemnek,
  Nélkûled nem lehetek.
A szerelem indúlatját,
A szerelmes állapotját
  Nincs a ki megfejthesse;
  Maga magának mese.

29. Dal.

Ha ki talán nem értheti
  Szívemnek mély érzésit,
Balúl teszi, ha neveti
  Bús lantomnak nyögésit.
Ne nevessen, - hálálkodjék,
  Ha nem érzi gyötrelmim;
Ne nevessen, - sajnálkodjék,
  Ha nem érzi szerelmim.
Ha ád Amor, adjon sokat;
Jóból, rosszból nagy kortyokat.
  Értsd, ki érthetd szavamat, -
  Értem én jól magamat.

30. Dal.

Az idõ mindenen kifog,
  Vele minden múlandó;
S ha változó minden dolog,
  Tán gõgje sem állandó? -
Üt óra, mely megolvasztja
  Szíved, szívem bálványa!
A természet, bár halasztja,
  Adóját megkivánja.
Ha te majd ezt lefizeted,
Ínségem elitélheted:
  Akkor talán majd megszánsz
  S imádóddal jobban bánsz.