IV. ÉNEK.

Midõn csendes felségében
  A fél világtól megvál
S a tengernek kebelében
  A dicsõ nap alá száll;
S elborítván a világot
  Az éj komor sátora,
Ellepi a mennyországot
  A csillagok tábora:

Akkor ég, föld, víz elcsendûl
  S napkelet, napenyészet;
A nyúgalom ölébe dûl
  Az egész nagy természet.
Minden állat: járó s úszó,
  Az okos és oktalan,
Szelíd és vad, mászó, csúszó,
  A szólló s a szótalan;

A rengeteg lakosai,
  A nagy mint a kicsiny nem;
A levegõ madarai,
  A sas mint az ökörszem;
Sõt az, a mi nem is lehell,
  Nappal mégis bántatik,
Éjjel az is nyúgalmat lel,
  Éjjel mégis nyughatik.

Éjjelenként senkit sem nyom
  A nappalnak igája:
Egyedûl én, (fene sorsom!)
  Amor kínos szolgája,
Egyedûl én nem lelhetek
  Éjjelimben nyugalmat!
S a mi több: nem remélhetek
  Mind ezekért jutalmat.

Az indúlat tetememben
  Egy volkánként dühödvén,
S a vérzõ szív kebelemben
  Gyötrelmivel küszködvén,
A szabadba kilódulok, -
  Nem enyhûlést találni:
Mert én soha nem gyógyulok -
  Hanem kínom táplálni.

Ekkor dühös indúlatom
  Tétova hajt engemet,
Tüskén, bokron, - míg birhatom
  Csüggedezõ testemet.
Könyben úszó két szememmel
  Csillagomat vizsgálom;
S a teremtõt életemmel
  Könyörögve kínálom.

Átkozom a helyet s idõt,
  Melyben õt megpillantám,
Ki bájival fejemre nõtt,
  S ily pokolkínt halmoz rám.
Ha már ügyem, a míg élek,
  Nem változik meg soha;
Váljatok el, test és lélek! -
  Ily sors több, mint mostoha.

31. Dal.

Nem nyomhatván el tüzemnek
  Ki-kicsapó lángjait,
Hátra hagyom szerelmemnek,
  A hol járok, nyomait:
Nevét szerte írogatom
  A bükk s hársfák kérgére,
S mindenütt megtanítgatom
  Az echókat nevére.
Kivûle, ha keservemet
Nyögöm, minden szán engemet;
  A szirtek megindúlnak,
  És utánnam jajdúlnak.

32. Dal.

A kegyetlent felejthetni
  S kiverhetni fejembõl,
Az õ képét fejtegetni
  Kezdém immár szívembõl:
Haszontalan törekedtem,
  Semmiként sem lehetett;
Mert a szívem, ah érzettem,
  Bele majd megrepedett.
Elõbb megég tehát a jég,
Megfagy a tûz, bomlik az ég, -
  Elõbb porrá hamvadok,
  Mint sem rajta kiadok.

33. Dal.

Minden tárgyban õtet látom,
  Minden hangban õt hallom,
S valahányszor számat tátom,
  Mindannyiszor õt vallom;
Éjjel, nappal õt ohajtom,
  Õt szomjúzom, éhezem;
Ébren, alva õt sohajtom, -
  Mindenben õt érezem;
Õt foglalják gondolatim,
Õt tárgyozzák kivánatim;
  Egy õ, mint egy istenem,
  S egy magában mindenem.

34. Dal.

Õt kérem a teremtõtõl
  És minden hatalomtól,
Õt kérem a levegõtõl
  S minden elementomtól.
Ha enyém õ, - hát rabságom
  Be gyönyörû nyereség!
Ha enyém õ, - szabadságom
  Áldott, boldog veszteség! -
Hunniának, sõt magának
A természet országának
  Hatalmában olyan kincs,
  Mely õtet felérje, nincs.

35. Dal.

A virágok szép nemében
  A rózsa legjelesebb;
A csillagok seregében
  A nap legfelségesebb.
Ily szép virág a szerelem
  Az életnek kertjében;
Ilyen nap, ily fejedelem
  Az örömök egében.
Boldog, kinek e nap fénylik,
Kinek ez a rózsa nyílik!
  E nélkül a kert csak gaz;
  Ama nélkül nincs tavasz.

36. Dal.

Bizonytalan lépésimet
  Akár merre indítom;
Harmatozó szemeimet
  Akár hová fordítom:
Már ott a bú, hogy ködével
  Mindeneket borítson,
Hogy sem hely, sem tárgy ékével
  Engem fel ne vidítson.
Ily nehéz az én életem!
S mégis nem csak hogy szeretem;
  Sõt - ki rám ily poklot mért,
  Még áldom is kínomért.

37. Dal.

Még csak benned reménységem,
  Józan ész, légy orvosom!
Szerezd vissza egészségem,
  Melyet elvett gyilkosom,
A szerelem, ki mellembe
  Tüzes mérget önt vala.
Nézz csak bele, itt szívembe, -
  Itt lakik a nyavalya.
Mondj orvos szert, mondj szert, óh ész!
Mely által e méreg kivész. -
  De te vállat vonítasz?
  Óh hát meg nem gyógyítasz.

38. Dal.

Itt a tenger habjaival
  Elegyítvén siralmim,
S a havasnak szikláival
  Közölvén aggodalmim,
Az õ nevét sohajtozzák
  A tengernek szelei;
Az õ nevét visszhangozzák
  A kõsziklák szûzei.
Itt neve négy betûjében
A tengerpart fövényében
  S a mohos kõfalakban -
  Kínom s titkom imitt van.

39. Dal.

Immár mennyit nem szenvedtem,
  Miólta megesmertem!
Áldozatot mennyit tettem!
  S mind ezekért mit nyertem? -
Bús szívemet enyhítené,
  (Bár tüzemet nem oltaná)
S lelkemet felderítené,
  Ha vagy egyszer mondaná:
«Szánom sorsod, óh te szegény,
Szerelmedben beteg legény.
  Fáj nekem, fáj gyötrelmed,
  Noha nem bánt szerelmed.»

40. Dal.

«Elmédet hát mért bocsátod
  Tilosomba szünetlen,
Boldogtalan, ha már látod,
  Hogy nem esik bûntetlen,
Onnan szedett eledellel
  Táplálgatni szivedet?
Édes ugyan, a mit ott lel,
  De az öldös tégedet?»
Elképzelém életemet,
Ha szeretne õ engemet;
  S az ész ekként dorgála; -
  De semmit sem használa.