| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Kisfaludy Sandor Kisfaludy Sandor összes költeménye IntraText CT - Text |
Nincs
nyugtom, nincs békességem,
Lelket alig vehetek;
S pedig az az ellenségem,
Kit imádva szeretek:
Feldúlá már mindenemet,
Mind szívemet, mind eszemet,
Békét nekem még sem hágy,
Végsõ vesztem után vágy.
A zordon
tél hidegei
Borzogatják keblemet,
S az epesztõ nyár hevei
Sütik fõzik szívemet;
Majd porba leheveredem, -
Majd egekig emelkedem, -
A félelem lecsapdoz -
S a remény meg felkapdoz.
Ha lehetne,
mindent dúlnék,
Majd meg mindent ölelnék;
Most örömest meggyógyúlnék,
Majd meg új mérget nyelnék.
A fogságom nyitva, tárva,
S én mégis bé vagyok zárva; -
Nincsen szemem, és látok; -
Nincsen nyelvem, s kiáltok.
Az élettel
tusakodom,
S élni még is szeretek;
Fájdalmimmal nyájaskodom,
És sirok, ha nevetek.
Ily zûrzavar az életem!
S ezt csak neked köszönhetem,
Édes pokla szívemnek!
Kínos mennye lelkemnek!
Ezerek közt
maga lenni
És titkosan törõdni;
Az örömben részt nem venni,
Keservekben edzõdni;
Kétségb’ esni, reményleni
S magát százszor megcsalni;
Bút, kínt önnön teremteni,
A világnak elhalni:
Ily halálos veszedelem, -
Egy szép kígyó a szerelem:
Kerüld kiki okosan!
Ha kit megcsíp, oda van.
A világnak
vígasági
Nem derítik szívemet;
Az ifjúság múlatsági
Nem gerjesztik kedvemet:
A vígadók seregében
Búbánatnak eredek,
S az örömek örvényében
Öröm után epedek.
Így vagyok én víz szükében
A tengernek közepében;
Így fázom a melegben,
S így égek a hidegben.
Boldog, ki
a szerelemnek
Érzi tüzét keblében,
Úgy mint én azt életemnek
Érzem minden erében;
S istennéje szép szemébõl
Ír húll égõ sebére,
Mint a hajnal szemérmébõl
Harmat a völgy füvére.
Ezt mondhatni szerencsének;
Az örülhet életének;
Öröm annak reggele,
Gyönyörûség éjjele.
Senki õtet
nem esméri,
Önnön maga magát se,
Mert az ész õt fel nem éri,
Hogy helyére tehesse.
Szívem tudja csak érezni,
S õt imádni kénytelen:
De nem tudja megnevezni, -
Megnevezni képtelen.
A Scipiók, Periclesek,
Catók, Platók, Sokratesek
Diadalmát vallanák
S lánczát büszkén hordanák.
Szerelemben
fogamtattál,
Szerelemtõl születtél,
Szerelemmel tápláltattál,
Szerelmek közt termettél;
A mit szemed lát, s füled hall,
(Így szól a bölcs értelem)
A teremtés valójival
Nem egyéb, mint szerelem:
Szerelem a föld, víz, tûz, ég, -
S azt te még sem esmernéd még? -
Kémleld ki csak szívedet,
Megtanít az tégedet.
Szíve tárgyát bálványozni,
Egyéb mindent megvetni;
Édesdeden sohajtozni,
Keserûen nevetni;
Akadozva beszélleni,
Színben százszor változni;
És az eszét elveszteni,
És a sorsot átkozni;
Dicsõségre sóvárogni,
Test s lélekben háborogni:
A szerelem ilyen baj:
Valóságos pokol-faj!
Nincs szivének
kivánatja,
Mely engemet tárgyozna;
Elméjének gondolatja,
Mely én reám czélozna.
Midõn sohajt, bár kivánná,
Hogy õt én is hallanám!
S oly szép lévén, vajha bánná,
Ha nem-szépnek mondanám.
De hajh! engem számba sem vesz;
Én felõlem kérdést sem tesz; -
Gyûlölne, jobb szeretném;
Ezt könnyebben tûrhetném.
Egygyetlen-egy,
bár ki lássa,
Lelkében és testében;
Egygyetlen-egy, s nincsen mássa
A halandók nemében.
Olyan, mint õ, nem vala még
A nap alatt, nem is lesz;
Ily csudát a hatalmas ég
Maga is csak egyszer tesz.
Fát, követ õ meglelkesít,
Epét, mérget megédesít,
Óh szép oka kínomnak,
Intézõje sorsomnak!
Láttam õtet siránkozni,
(Barátnéját siratta)
És hallottam sohajtozni -
Keblem hajh! mint szaggatta:
Meleg hó volt ábrázatja,
Szemöldöke szivárvány;
Szeme az est csillagzatja,
Melle pihegõ márvány;
Láng volt az õ sohajtása,
Felhõs hajnal mosolygása;
Gyöngyök voltak könnyei,
Halvány rózsák színei.
Hallottam
én szép szavának
Ezüst hangját zengeni;
Philoméla panaszának
Hangja nem oly isteni.
A természet figyelmes volt,
S olvadozni láttatott;
A patakvíz lassabban folyt,
A fatetõ hallgatott;
Megszünt minden madár dala,
Minden Zephyr fülel vala,
Megszünt minden fúvalom, -
S mosolygott a fájdalom.