X. ÉNEK.

Lehetnék bár oly éles szem,
  Mely, ha bájit érezem,
Irigy leplén által hatna
  S minden bájt s kínt láthatna! -
Vagy lehetnék boldog lepel,
Mely kellemit fedi el,
  Midõn reggel álmából kél,
  És szemérme szemtõl fél.

Lehetnék bár a hûs szellõ,
  Melynek keblét nyitja õ;
Midõn vére hevültében
  Egyedül jár kertjében! -
Lehetnék bár egy oly vírág,
Melyre ott szép lába hág;
  Virág, melyet szép lába nyom,
  S úgy lehetne meghalnom! -

91. Dal.

A melegen és hidegen,
  Bár hol folyta éltemnek,
Rideg vagyok és idegen,
  Mert nincs honja szívemnek.
Barlangja van a farkasnak,
  Lyukja van a rókának,
Tanyája van a szarvasnak,
  Fészke van a gólyának:
Csak óh! szívem az az árva,
Kinek a mell el van zárva,
  Melyben lakni ohajtoz,
  S fogva lenni sohajtoz.

92. Dal.

Ha nem látom, többé nem ér
  Kegyeinek hatalma;
Ha nem hallom, ismét megtér
  Szívem régi nyúgalma.
Elfelejtem, azt gondolám,
  A nagy világ zajában;
Tõle messze lehúll a hám,
  Hajh! de bezzeg nem úgy van:
A pont, melyben gondolatom,
Érzeményem, kivánatom
  S egész létem öszvegyûl,
  Õ mindenütt - s egyedûl

93. Dal.

Hozzá fogtam százszor is már,
  Hogy õt majd lerajzolom,
Nyavalyám így újjítom bár,
  Orvosolni gondolom:
De bár miként iparkodjam,
  Szót, színt s példát keresvén,
Akár hová gondolkodjam, -
  Elégtelen vagyok én.
Nem találok színt képének,
Nincs példája szépségének:
  A gyönyörü, nagy és jó -
  Csak magához hasonló.

94. Dal.

Az a lelkes, nem tudom mi,
  A mi ragyog szemedben,
Az a gyönyörû valami,
  A mi fénylik képedben;
Minek nevet nem adhatok,
  Mert ily szót, hajh! hol veszek?
A mit alig gondolhatok,
  De szívemben érezek:
A mi mindent megédesít,
A mi mindent meglelkesít, -
  Mint kínozza szivemet!
  Mint üdvezít engemet!

95. Dal.

Mint szeretlek, mint kedvellek,
  Jobban, mint sem éltemet;
Mint imádlak, mint tisztellek,
  S még sem szeretsz engemet? -
Szívem csak te éretted vér,
  Benned érzem létemet;
Érted buzog bennem a vér,
  S még sem szeretsz engemet? -
Dicsõítlek, énekellek,
Áldlak, s még sem érdekellek?
  Egek! mely jól keresem;
  S még sem sajnálsz, óh még sem!

96. Dal.

Midõn Amor fészkelõdik
  Bennem és új sebet váj,
És a lélek tépelõdik
  És sír, s a szív vadúl fáj;
Ha kirakom sérelmemet
  Egy-két versnek sorába,
S belé öntöm keservemet
  Hegedûmnek húrjába; -
Úgy tetszik, hogy szelídûlnek
S egy parányit megenyhûlnek
  Vad fájdalmi szívemnek:
  S ez szerzõje versemnek.

97. Dal.

A tavasznak érkezése,
  Erdõk mezõk zöldsége,
A madarak éneklése,
  A természet szépsége,
Mily örömre gerjesztének,
  Õtet még nem esmervén,
Kényim, kedvim bételének,
  Nem kivántam többet én;
A hová szemem tekintett,
Mindenütt egy öröm intett:
  Láttuk egymást, én és õ, -
  S eltünt a szép s jó idõ!

98. Dal.

Szívek, a kik csak nem rég is
  Egymást dühhel gyûlölték,
Amor hámját utóbb mégis
  Egygyetértve felölték.
Egy történet elfúhatta
  A gyülölség fáklyáját,
S ugyan az fellobbanthatta
  A szerelem szikráját.
Miként bíztat itt egy remény,
Hogy õ sem lesz mindég kemény!
  Hogy õ is megváltozik,
  Hogy tán már is habozik.

99. Dal.

Miként örûl, a mi csak él,
  Minden az õ létének,
Jelét adja, bár nem beszél,
  Így vagy amúgy, kedvének;
Minden állat mozdúlatja,
  Minden mellnek hangzatja,
Az egész föld ábrázatja
  Az örömöt mutatja:
Csak én vagyok az az árva,
A ki elõl el van zárva
  A természet emlõje,
  Öröminknek szerzõje.

100. Dal.

A világból kiszakadva,
  A halállal már rokon,
Lelkem testem elhervadva,
  Fekszem itt a hegyfokon:
Csoportosan eregetem
  Égõ pipám kék füstjét,
S kétségesen szemlélgetem
  A tengernek ezüstjét:
És Sapphoról emlékezem -
És a sorstól azt kérdezem:
  Jó volna-e követnem?
  Egy Echo azt mondgya: Nem.