XI. ÉNEK.

Most költözik tõlünk a nap,
  Lángban úszik domb és lap;
Bíborral van az ég festve, -
  Be gyönyörû az estve!
Óh én lelkem! emelkedjél,
  S repülj oda, hol õ él:
Országokon, nemzeteken,
  Hegyeken túl s völgyeken;

Az ég azon tája felé,
  A hol a nap jön elé,
S szemérmében virradóra
  El-elpirúl Auróra;
Ama szép és nagy országban,
  Mely az egész világban
Nevezetes nagy népérõl,
  Jeles áldott földjérõl.

Repûlj, repûlj Hunniába,
  Ama kedves hazába;
A Balaton vidékére,
  A Bakonynak szélére;
Ott egy major a vadonban -
  Hah! látom már, amott van.
Tekintsük meg, mit mível õ,
  Jer, óh! képzelõ-erõ! -

Gyönyörködvén az estvében,
  Ott sétál most kertjében,
Könnyü, fejér öltözetben,
  Mint a hold a ligetben,
Halk s oly gyenge lépésekkel,
  Hogy a fû sem lapúl el,
Melyre az õ szép lába hág, -
  Ott fû lenni - boldogság!

A virágok, melyek látják,
  Illatjokat bocsátják,
S a mint lép õ, rá hajolnak -
  És néki úgy hódolnak.
Szõke fürti felbomolva,
  S vállán széllyel omolva,
Hogy Zephyrek lengedeznek,
  Pajkoskodva repdeznek.

Miként lép õ! - az istennék
  Lépéseket úgy tennék.
Szép fejét most lecsüggeszti,
  Szemét földre függeszti! -
Mely gondolat van fejében?
  Mily érzemény szívében? -
Kémleljük ki szép képében,
  Mi foroghat eszében:

Keblébõl mély sohajtás jõ?
  Egek: talán kiván õ? -
Talán - merjem-e óh egek!
  Azt gondolni? - remegek -
Talán azért sohajt szíve,
  A ki néki oly híve,
Mint Petrarcha volt Laurának,
  Tengerében kínjának? -

Vigasztaló érzemények!
  Óh bíztató remények! -
Ezen boldog gondolatban,
  (Üdvességem abban van)
Nyugodjál meg, óh én lelkem,
  Akár álom, akár nem.
Legyen ámbár hiú álom,
  Most - valónál többet nyom.

101. Dal.

Gyakran lebeg elmém elõtt
  Csélcsap lepke képében
E gondolat: felejtsd-el õt
  S nevesd kevélységében;
 De legottan megjelenvén
  Õ temérdek bájával,
A gondolat, megrettenvén,
  Nyomorúlt légy-halált hal.
Minden imily akaratot,
Okoskodó ész-rajzatot
  Így aláz-le kelleme,
  Így ver agyon érdeme.

102. Dal.

Mondd meg, miként gondoljalak,
  Bámúlandó szép tündér!
Hogy elmémmel megfogjalak,
  Lelkem hozzád fel nem ér.
Mondd meg, miként érezzelek,
  (Ha szabad azt kérdezni)
Mondd meg, minek nevezzelek,
  Óh te, több mint isteni! -
Esmerd igaz mivoltodat,
Esmerd meg hát nagyságodat
  Az én kicsinységemben,
  Tökélletlenségemben.

103. Dal.

Vizen, földön és az égben
  Minden hang elenyészett,
Néma, csendes békességben
  Szendereg a természet;
Csak én, szegény! nem alhatom: -
  A bú tépi keblemet;
S gyõzhetetlen indúlatom
  Ostromolja lelkemet.
Óh sovárgó kívánatok!
Dühösködõ indúlatok!
  Hát itt sincsen még határ? -
  Öljetek meg inkább már.

104. Dal.

Volt egy idõ, hogy könnyemet
  Csak az öröm folytatta;
Hogy virágzó tetememet
  Csak az öröm mozgatta;
A szerelmet nem esmervén
  Arany szabadságomban,
Öröm-cserék közt éltemén
  Víg ártatlanságomban. -
A szív s lélek szabadsága
Éltünk legfõbb boldogsága:
  Mihelyt fogva e kettõ,
  Boldog óra több nem jõ.

105. Dal.

Hol a szívben fészket rakott
  Amor, ez a jó madár,
Törvénytelen, dölyfös úr ott,
  Mint a török vagy tatár.
Az ész bármint ostromolja,
  Onnan ki nem ûzheti;
Sõt, midõn meg sem gondolja,
  Országát elvesztheti.
Rettenetes fejedelem,
A ki ellen nincs védelem:
  Két tavasz múlt és egy nyár,
  Hogy én rabja vagyok már.

106. Dal.

Megláttam õt, - s kebelemben
  Egy tûzforrás fakadott,
Mely az egész tetememben
  Sebesen eláradott.
Nem jártam így életemben:
  Minden ér megdagadott,
S mind testemben, mind lelkemben
  Zenebona támadott;
Nyelvem számban kõvé vála,
S mint a füvek vékony szála,
  Ha hirtelen szélvész lett,
  Minden tagom remegett.

107. Dal.

Úgy lebegett õ szüretkor
  A tánczolók sorában,
Mint a Zephyr szürkületkor
  A rét szélte-hosszában,
Mely nemes volt mozdúlása,
  Mely felséges lépése,
Mely gömbölyû fordúlása,
  Milyen könnyü lejtése;
Teli keble mint pihegett,
Rózsaszája mint lihegett, -
  Hajh! midõn így tánczola,
  Mennyi szívet lánczola!

108. Dal.

A szép õszi nap megszürkûlt,
  Langyos volt a levegõ;
S a társaság sétálni gyûlt,
  Ott voltam én, ott volt õ.
Mint fedezte, mint féltette
  Testét irígy ruhája,
Hogy a szemek (s bölcsen tette)
  Ne jussanak hozzája.
Jelenléte mint szépíté,
Mint vidítá s lelkesíté
  Az idõ s hely kedveit,
  A társaság kénnyeit!

109. Dal.

Tanú valék, mint érezte
  A muzsika hangjait,
Melyben Hayden kifejezte
  A teremtés dolgait: -
Érzeményi szép lelkének
  Néhány könycsepp gyöngyében
Tündökölve reszketének
  Gyönyörû két szemében.
Már az tehát lehetetlen,
Hogy egészen érzéketlen! -
  Van szivében érzemény,
  Csak erántam oly kemény.

110. Dal.

Legmerészebb repûltében
  Elmém fel nem érheti,
Legédesebb zengésében
  Lantom ki nem ejtheti
Azt a lelkes tekintetet,
  Melyet löve szemébõl,
Midõn engem kikergetett
  Nyúgalmamnak ölébõl.
Ha tollam a képzelésnek,
A szerelmes mély érzésnek
  Lángszinébe márthatnám,
  Azt le még sem írhatnám.