XII. ÉNEK.

Ébren való álmadozás,
  Foglalatos kábaság,
Töredezett sohajtozás,
  Sokat mondó némaság;
Édes méreg, keserû méz,
Teremtõ és gyilkoló kéz,
  Múlatságos únalom
  És mosolygó siralom; -

Meredezõ gondolkodás,
  Elemedett gyermekség,
Eszeveszett okoskodás,
  Boldogságos részegség;
Kedvet töltõ szomorúság,
Kellõ, tetszõ nyomorúság,
  Telhetetlen kivánat,
  Csüggedezõ bú-bánat; -

Társalkodó magánosság,
  Komorkodó vígaság,
Bõvelkedõ hiányosság,
  Ellenkezõ igazság;
Lelki s testi lankadozás,
Tétovázás és habozás,
  Békételen csendesség,
  Teljes teli üresség; -

Veszedelmes hajlandóság,
  Bút tápláló élelem,
Halált szerzõ állandóság,
  Boldogító sérelem,
Ízetlenség, bosszonkodás,
Reménytelen vágyakodás,
  Édes mérges gyötrelem,
  Fegyvertelen védelem;

Epedezés, fúladozás,
  Sikeretlen áldozat,
Hûledezés, olvadozás,
  Üdvességes kárhozat: -
Mind ez öszve-elegyülve,
S a sok bajból egy készülve,
  Az a kínos szerelem,
  Melyet táplál kebelem.

111. Dal.

Halj meg bennem, emlékezet!
  Csak vesztemre vagy te hív;
S téged, kit így lánczon vezet, -
  Átkozlak én, gyenge szív!
Átkozott légy, idõ és hely,
  Melyben õt megpillantám,
Melyben õ szép szemeivel
  E kínokat lövé rám;
Átkozott légy te, szerelem,
Kinek ennyi mérgét nyelem;
  De magadat, kegy-alak -
  Dicsõ, téged áldalak.

112. Dal.

Itt ült, ott járt, ott nevetett,
  Itten színe változott;
Itt rám kegyes szemet vetett,
  Büszke s gõgös volt amott;
Ott játszott, itt gondolkodott,
  Amott örült és tánczolt;
Ott énekelt s fohászkodott,
  Itt szomorú, s ott víg volt: -
Ezek azon gondolatok,
A melyekkel én múlatok:
  Amor adja ezeket,
  Hogy kiszíjjam mérgeket.

113. Dal.

Bár ki tegye itéletét:
  Elmém távol képzeli
Most itt az õ tekintetét,
  S szívem mégis szegdeli.
Óh! hát ha lángtekintetét
  Színrõl színre láthatnám?
Ha még édes lehelletét
  Magamba is szíhatnám?
A szív bennem elolvadna,
És a lélek kiszaladna, -
  Ég, föld tünnék elõlem,
  Hajh! mi lenne belõlem.

114. Dal.

Mint gyógyulnék fel sebembõl,
  Ha szívemet bú lakja?
Ha szüntelen foly szemembõl
  A keservek patakja?
Bár keserû könnyeimmel
  Vérem s velõm kifolyna!
Indúlatom hadd húnyna el,
  És elmém ne gondolna;
Hogy róla ne emlékezném,
Hogy bennem õt ne érezném:
  Míg bennem vér s velõ lesz,
  Búmon semmi ki nem tesz.

115. Dal.

Tiszteletet, csudálatot
  Támaszt minden elmében,
Gerjedelmet s kivánatot
  Tenyészt kiki keblében;
A vas-gondot tekintete
  Ízre porrá tördeli;
A bú ködét lehellete
  Szerte-széllyel szegdeli;
Nyomaiban szép lábának
Kedvesen virágoznának
  Lybiának pusztái,
  Mint egy Tempe rózsái.

116. Dal.

Egy szép estkor az erdõben
  Búmnak én írt kerestem;
Õ közel járt a mezõben,
  Énekelt, - s én meglestem;
S egész valóm õ általa
  Annyira megfosztódott,
Hogy csupán csak szem s fül vala,
  Szemmé s füllé osztódott:
Rá meredett tekintetem,
Megakadott lélekzetem,
  Kebelem feldagadott -
  S a szám tátva maradott.

117. Dal.

Hová merûlsz, beteg elme?
  A szív sorsát fontolod -
Mint öldökli hû szerelme,
  Iszonyú, - azt gondolod? -
Valóban az! Lesz-e hát már
  Valahára békesség?
Megszünik-e már e köny-ár?
  Mikor lesz már csendesség? -
S hát ennyi sok szenvedéssel,
Imádással, könyörgéssel
  Gõgjét meg nem víhatom?
  Szívem meg nem válthatom?

118. Dal.

Szemfényvesztõ a gyöngyhava
  Alabastrom nyakának;
Édes méz széphangú szava,
  Bibor színe ajkának;
S a két szem, mely szép képében,
  Két csillagként tündöklõ,
A szívnek mély fenekében
  Mely édesen öldöklõ! -
Csupa lélek tekintete,
Rózsaillat lehellete,
  Az arczája rózsaszín, -
  Ennyi szépség mennyi kín!

119. Dal.

Ha nyelvem oly gazdag volna,
  Hogy szóval kiejthetném,
A mit elmém meggondolna,
  És elénekelhetném;
Ha én õt lerajzolhatnám -
  Terhem tán megkönnyülne;
Ha kínomat elmondhatnám,
  Keblem tán megenyhülne:
De hajh! ezt is megtagadá,
Ez enyhet is elragadá
  A kemény sors én tõlem, -
  Mi lesz így én belõlem!

120. Dal.

Sírsz hát bennem, szegény lélek,
  Hogy sorsod ily mostoha?
S pedig igen igen félek,
  Meg nem jobbúl az soha.
Ne sírj, ne sírj, szegény lélek!
  Oh jobb, hagyd el házodat;
Másként nem lesz már, míg élek,
  Próbáld másutt sorsodat.
Én bennem te más nem lehetsz,
Jobb életre szert nem tehetsz:
  Eredj! hagyd el testemet.
  Szabadíts meg engemet.