XIV. ÉNEK.

A halvány ég csillagai
  Szomorúan pislognak;
A szelek bús fúvalmai
  Fohászkodva susognak;
Én itt fekszem és dohányzom
  A kedvetlen homályban,
És mindennel õt arányzom,
  A mi bennem s velem van.

Keblem habja hozzá tódúl,
  Tekintetem rajta függ;
Szivem vére hozzá lódúl,
  Egész lelkem rajta csügg;
Képzeletim, gondolatim
  Körülötte forognak;
Gerjedelmim, kivánatim
  Õ hozzá sovárognak.

Minden ideg hozzá vonúl,
  És feléje gerjedez,
A két karom feléje nyúl
  S õt ölelni terjedez;
Létem minden érzeménye
  Õ hozzája vágyódik,
Egész valóm szövevénye
  Õ beléje fonódik.

131. Dal.

Nem csak teste delisége,
  Vagy bõsége mellének,
Nem csak szava édessége,
  Nem csak tüze szemének,
S nem virági arczájának
  Vevék így meg szívemet,
Nem csak ezek ragadának
  Magamtól el engemet: -
Lelkében a titkos erõ,
Melylyel annyi csudát tesz õ;
  Lelke tud így bájolni,
  Szivet és észt rabolni.

132. Dal.

A mit õ tesz, szép, nagy s dicsõ,
  Nagyszívûség s kegyesség;
Szép, jó s édes, a mit mond õ,
  Mély értelem s bölcsesség:
De bár mennyi ez magában,
  Még nem minden érdeme,
A tulajdon grácziában
  Van isteni kelleme:
A báj, melylyel teszi s mondja, -
Ennek a szív oly bolondja;
  Módja oly megigézõ
  Módjában oly phoenix õ.

133. Dal.

A szerelem birodalmát
  Szívem öszve futkozta,
És elveszett nyúgodalmát
  Szorgalommal nyomozta:
Imígy kémlelt nyugvó helyet,
  Hogy mindent víz takara,
A végtelen özön felett
  Noé szelid madara.
Haszontalan jára kele,
Mert nyúgalmat még sem lele:
  A galamb a bárkába, -
  S ez visszatért - kínjába.

134. Dal.

Szívem kínja kedves nékem,
  Szeretem én kínomat;
Ez teszi csak üdvességem
  S minden boldogságomat.
Nevetsz, látom, hidegebb vér,
  És gúnyolod eszemet?
Mert jegedhez a tûz nem fér,
  Mely égeti keblemet? -
S mégis igaz: - õt szeretvén,
Kínomat is kedvellem én:
  Mert a kínom hiszen õ,
  Az imádott öldöklõ.

135. Dal.

A szerelem sétálni vitt
  A hold ezüst fényében,
S eltikkadva ülök most itt
  Egy bokornak tövében.
Ezerféle gondolatok
  Hasogatják fejemet;
Ezerféle kivánatok
  Feszegetik mellemet.
Ragadj el, oh phantasia!
Te az égnek tündér fia,
  S teremts oda engemet,
  A hol hagytam szívemet.

136. Dal.

Az én lelkem mélyen vagyon
  A búban eltemetve:
A szerelem verte agyon, -
  Ki vagyok én fizetve!
Semmi sincs a teremtésben,
  A mi nékem tetszenék,
A miben, ha bár kevésben,
  Egy kis kedvem tellenék.
A természet (hajdanában
Oly szép nékem) mostanában
  Semmi kellõvel nem bír -
  Egy éktelen, puszta sír.

137. Dal.

Mint a sas, úgy fellengezett
  Lelkem, õt nem esmérvén;
Dicsõségre igyekezett -
  Szép jövendõt láttam én!
Amor ezt nem szenvedhette
  És lelövé nyilával,
A szárnyait elmetszette
  S megkötözte lánczával.
A villámok országában,
Nagy lelkeknek fény-nyomában
  Lelkem most már nem mehet, -
  Nyomja láncza, - nem lehet.

138. Dal.

Váltig immár megviselték
  A vad kínok lelkemet,
És egészen megérlelték
  A halálra éltemet.
Meghalni kész volnék is én,
  (Okom volna rá elég)
De egy remény kecsegtetvén,
  Meghalni - nem tudok még.
S ez fõ pontja az inségnek,
Az emberi szegénységnek:
  Az életet sokalni
  És nem tudni meghalni.

139. Dal.

Ennyi tüzes gerjedelem
  És lángoló érzemény,
Ily állandó, hív szerelem, -
  És õ mégis oly kemény!
Annál, kit így bálványozok,
  Kedvet még sem lelhetni?
Attól, kinek így áldozok,
  Kain-ként megvettetni?
Így imádni és szeretni,
S kegyelmet még sem nyerhetni -
  Mint feszíti szívemet!
  Mint öldökli lelkemet!

140. Dal.

A legvígabb múlatságban,
  Hol az öröm bút enyészt;
A legnyájasb vígaságban
  Lelkem nem vesz semmi részt:
Egy szegletbe homorodva
  Szívem sebét vájkálom,
S szorúlt mellbõl fohászkodva
  Kínaimat táplálom.
Keservimnek tengerébõl,
Inségemnek örvényébõl,
  Akármiként cselekszem,
  Soha ki nem menekszem.