XVI. ÉNEK.

«Bünhödtél, föld, - légyen elég!
  Megsajnáltam siralmad;
Derûljön fel a borúlt ég,
  Térjen vissza nyúgalmad!»
Mondá a nagy atya, - s meglett:
  A vérontás megszünék;
Az egész föld megbékéllett.
  Mars a földrõl eltünék.

Mind a két fél megoldotta
  Foglyainak lánczait,
És szabadon bocsátotta
  Honjaikba foglyait.
Mentünk tehát, szabadok már,
  S egy gállyára felültünk;
Maradozott a francz határ,
  Jó szelünk volt, - repültünk.

De - hogy a nap már búcsúzott
  A láthatár szélében,
S gállyánk még magasan úszott
  A tengernek tükrében, -
Terhes felhõ tornyosodott
  A végtelen tengerre, -
Az idõ elkomorodott -
  Barnúlt a víz, - s egyszerre

Az ég sarki megdördültek,
  A villámok csattogtak,
A havasok megrendültek,
  A kõsziklák ropogtak;
A levegõ madarai
  A part felé tüntenek,
S a tengernek lakosai
  A fenékre ültenek.

Mindeddig csak a villámok
  Viaskodtak, morgottak;
Estve lett, - és a hullámok
  Még békében nyúgodtak.
Mindeneket ijedelem,
  És rémülés töltött el;
De nem volt még veszedelem -
  A szélvész még nem kelt fel.

Most egyszerre (irtózással
  Emlékezem még erre)
A szelek nagy ordítással
  Zúdúltak a tengerre:
S magok elõtt a habokat
  Dühösködve seperték,
S felforralván tajtékjokat
  A felhõkkel keverték.

Hah! s most miként tusakodnak
  Egymással, mint villongnak!
Nagy hegyekké halmosodnak,
  S a part felé tolyongnak.
Az orkánok le-lecsapnak
  Egy-egy örvény mélyére,
Meg magasra fel-felkapnak
  Egy-egy hullám hegyére:

Vitorláink szakadoznak,
  Árboczaink recsegnek,
Hogy fejeink borzadoznak,
  És szíveink rettegnek.
Itt egy örvény elnyeléssel
  Fenyeget most bennünket;
Ott egy hullám temetéssel
  Ijesztgeti létünket.

Halál van már minden felõl,
  Kerülhetetlen halál:
Jobbról, balról, - hátul, elõl -
  Most, véljük, - most - most talál.
A természet haragjába
  Rendibõl kibomlani,
És hajdani zavarjába
  Viszsza látszik omlani.

                 *

«Így van tehát elvégezve.
  Óh sors!! birószékedben?
Ilyen vég van kijegyezve
  Számomra nagy könyvedben? -
A tengerre hát azért vitt
  A történet engemet,
Hogy habjai oltsák el itt
  Mérges dühös tüzemet? -

Azt, a mit Mars elmúlatott
  A mit Amor csak halaszt,
S az idõ meg nem adhatott,
  Neptún adja hát meg azt? -
A kínok markából kivesz,
  Meggyógyítja sebemet;
A nyúgalom ölébe tesz -
  Neptún vált meg engemet.

S hát ily pálya rendeltetett
  A nap alatt létemnek?
Hát egy morzsát sem vethetett
  Amor éhes szívemnek? -
Nem volt méltó, valójában,
  Nem volt méltó születnem;
És igen jól és bölcsen van,
  Innen ismét mehetnem.

Innen, a hol hû szerelmem
  Sohol meg nem szállhatott;
Hol sohajtás volt élelmem
  Hol csak a köny itatott;
Innen, a hol érzeményim
  Eledelt nem lelhettek;
Innen, a hol szép reményim
  Soha meg nem érhettek;

Hol sem másnak szerencséjét,
  Sem magamét nem tettem;
Hol a dolgok vak cseréjét
  Csak bal félrõl érzettem;
Hol semmi nem viszontagolt,
  Meg nem fogott engemet;
Hol csak méreg táplálta volt
  Esengõ bús szívemet;

Oda, hol a kivánatok
  Keblemet nem zaklatják;
Hol a szilaj indúlatok
  Szívemet nem szaggatják;
Hol a lelket nem csábítják
  Csalárd, hiú remények,
S nem kötözik, nem szorítják
  Semmi kemény törvények

Menni - ám de nála nélkül?
  Hajh! itt a nagy bökkenõ!
Minden erõm itt oda dûl -
  Menni, midõn itt még õ!
Nem látnom õt, nem hallanom,
  Szerethetnem sem talán?
Így tán jobb még vonaglanom
  Éltem kínos fonalán.

Vagy bár most itt volna velem
  Õ is a habok között,
Mint akkor, hogy a szerelem
  Lánczával megkötözött:
Midõn véle Badacsonynak
  Szüreteltem hegyében,
S egy estvén a Balatonnak
  Hajókáztam vizében!

Megragadnám karjaimmal
  És szívemhez szorítnám,
És lángoló csókjaimmal
  Õtet végig borítnám;
S kétségbesve bele vetném -
  Mint borzasztja hajamat! -
S a tengerben eltemetném
  Egygyütt véle magamat.

Hogy - ha már meg nem lehetõ,
  Hogy én éljek õ benne,
Ha már enyém nem lehet õ -
  Senki másé se lenne;
Ha boldoggá engem nem tesz,
  Mást se üdvezíthessen;
Ha szerelmet tõlem nem vesz,
  Azt mástól se vehessen.»

                 *

Ezek voltak gondolatim
  A hánykódó gállyában;
Felzúdúlván indúlatim
  Vérzõ szívem habjában.
Haldokolván hiedelmem
  A fergeteg vészében,
Majd elbõszûlt bús szerelmem
  Vesztét érzõ dühében. -

Végtére lecsendesedtek
  A harczoló hatalmak,
Lassanként elszenderedtek
  Az ordító fúvalmak;
Lassanként lecsillapodtak
  A háborgó hullámok,
És lassanként eloszlottak
  A csattogó villámok.

A félelem elenyészett -
  S égen, vizen és földön
Uj élet s öröm tenyészett,
  S csendesség és béke lõn.
S én, hogy tovább folytassam még
  Háborúmat, ím élek! -
Harczoljunk hát, ha nem elég! -
  Kínlódjatok, szív s lélek!

151. Dal.

Gyenge szer az ember szíve,
  S mégis mennyi gondot ád!
Te, kit ez már vízre vive,
  Úgy-e, meg sem gondolád? -
S mégis legszebb öröminknek
  A szívben van forrása,
S legnemesebb tetteinknek
  Abból ered folyása.
Nincs elme, mely megmérhetné
S egészen kimeríthetné
  Az emberszív fenekét,
  Ezer titkos rejtekét.

152. Dal.

Mars zászlói eltüntenek,
  Fegyverei nyugszanak,
Véres harczi megszüntenek,
  S rabláncai húllanak;
Örvendeznek a nemzetek,
  Kezet fog az ellenség; -
Csak én - én! nem örülhetek,
  Mert, hajh! én rab vagyok még.
Noha Mars megszabadított,
Amor rajtam nem tágított;
  Ennek hordom lánczát még, -
  Véle nincs még békesség.

153. Dal.

Hogy elõször láttam én õt,
  Az elfelejthetetlent,
Õt, a napként istenkedõt,
  A megnevezhetetlent:
Mint lövellett szívem felé
  A vér minden erembõl,
Szemem, fülem mohón nyelé -
  Nem mozdúlék helyembõl.
Mint vonaglott minden ideg,
Majd kilelt a forró hideg;
  Szívem miként remegett!
  Lelkem miként rebegett!

154. Dal.

Mint tánczolt õ, a Graczia,
  Milyen könnyen lebegett!
Miként örült Venus fia,
A Stoa mint rettegett.
Minden szemek tánczolának,
  Valamikor õ tánczolt;
Meredének, bámúlának,
  Ha leült és nyugodt volt.
Mily táncz volt ez - oly hajlékony,
És oly lelkes; de kártékony!
  Mert im! ennek látása
  Volt eszemnek bomlása.

155. Dal.

Zúg a zápor, - ordít a szél, -
  Csikorog a rengeteg;
Dörög az ég, - fél, a mi él, -
  Iszonyú a fergeteg!
Viaskodik ég, föld, víz, tûz -
  Dühödik a természet,
Egy mennykõ más mennykövet ûz -
  Így lesz a vég-enyészet!
A nyomorék, ím! itt vagyon,
Szánd meg, villám, verd, zúzd agyon, -
  Égesd porrá csontjait -
  Szánd meg s végezd kínjait.

156. Dal.

A szerelem s fájdalmaim
  A szabadba ûzének;
Andalogtam, - és lábaim
  A tündérhez vivének.
Õ egy hüves zöld ernyõben,
  Egész dicsõségében,
Feküvék ott a szellõben,
  Egy szép álom ölében.
Arcadia ligetében
Imígy feküdt kellemében
  Psyche, hogy megszerette
  Amor õt, s eljegyzette.

157. Dal.

Egy délután - (lestem én õt) -
  A folyosón dolgozott;
S két hó galamb a szûz elõtt
  Édesen csókolkozott;
S karja s feje oda csüggve,
  Vélvén, maga van csak ott,
S szeme a hív páron függve,
  Õ egy nagyot sohajtott.
Nemzetemnek Apollói,
Képirói, faragói!
  Lantot, vésõt, ecsetet,
  Éltetni ez esetet!

158. Dal.

Látnom õtet és szeretnem,
  Az ész bár mit tanácsolt,
S nála nélkül nem lehetnem,
  Egy pillanat míve volt;
És azólta kebelemben
  Csak õ maga lakozik,
És minden csepp vér eremben
  Csak õ néki áldozik:
Õt tárgyozza s õt találja,
Õt tiszteli s õt szolgálja
  Lelkem minden érzése,
  Szívem minden ütése.

159. Dal.

Mindenfélét megpróbáltam:
  Kártyáztam és koczkáztam;
Olvasgattam, irdogáltam,
  Vadásztam és halásztam;
Gazdálkodtam, kertészkedtem,
  Vándorlottam, czirkáltam,
Túnyálkodtam, bölcselkedtem,
  A harczmezõn szolgáltam,
Hogy lángomat elnyomhatnám,
S gyötrelmimet elaltatnám; -
  Hajh! de szelet kergeték,
  S csak mélyebbre sülyedék.

160. Dal.

A nap alatt ily szerelem,
  Mint az enyém, nem lángolt;
Ily temérdek gerjedelem
  Egy kebelben még nem volt.
Szerelmei Petrarchának,
  Abeilardnak s Didónak,
Szerelmei Júliának,
  Saint-Preuxnek és Sapphónak,
Mély szerelmek, nagy sérelmek,
Szilaj kínok, vad gyötrelmek;
  De mind ez az enyémhez
  Hasonlítva - semmi lesz.