XVII. ÉNEK.

Mint a kõszál, hajthatatlan,
  Érzéketlen, szívetlen;
Mint a halál, irgalmatlan,
  És mint a sors kegyetlen;
És gõgösebb Diánánál,
És szilajabb Bellónánál,
  Minervánál ridegebb,
  És a jégnél hidegebb.

Makacs és megtörhetetlen,
  Mint ércz lelke Catónak;
A kínokban telhetetlen,
  Mint vad szíve Nerónak:
A természet megvetõje,
A léleknek emésztõje,
  A szív rabló kányája,
  Mint Petrarcha Laurája.

Könnyeim õt körül folyván.
  De õ meg nem lágyúlva,
S panaszim õt ostromolván,
  De õ meg nem indúlva; -
Ekképpen áll õ gõgjében,
Siralmimnak tengerében,
  És kettõnket így tipor,
  Engem s téged, Cypripor.

161. Dal.

Minden szépben szépségének
  Nyomozom vonásait;
Minden képben az övének
  Keresgélem bájait;
Ám de azt a kedvességet,
  Azt a lelket, életet,
Azt a tökélletességet
  És gyönyörû keletet,
Hol lelhetném e világban
Egy halandó valóságban?
  Ez angyali kegyeknek,
  Hol van mássok ezeknek?

162. Dal.

Szabad voltam, fürge s oly gyors,
  Mint a szél a hegyeken;
Virágoztam, - elmúlt jobb sors!
  Túl vagyok már ezeken.
Amor az, ki konkolyt vet
  Életünknek földjébe,
A ki loppal ürmöt ültet
  Öröminknek kertjébe.
Úgy, a mint volt, minekelõtt
Elõször megláttam én õt,
  Soha nem is lehet már, -
  Sõt naponként több a kár.

163. Dal.

Óh! nyomorúlt buta nyelv te,
  Már mennyit nem dallottál?
Szavad még sem érdeklette
  Azt, a kihez szóllottál.
Porba veled! tehetetlen,
  Hibás hangú, amoly lant,
Mint a harang, mely kegyetlen
  Ütésektõl megriant.
Sem elmémnek becsületet,
Sem szívemnek szeretetet
  Eleget nem adátok, -
  Szálljon átkom reátok!

164. Dal.

Beteg, sebes, törött, romlott
  Természetem ereje,
És kiaszott, és megbomlott
  Csontom s agyam veleje;
S nem gyógyúlok, - sõt szívembe
  Ujdon-új tõrt s nyilat vet,
S új mérget önt kebelembe
  Minden idõ perczenet.
Lehelletem sohajtozás,
Tekintetem siránkozás,
  Panasz hangja mellemnek,
  Jajverése szívemnek.

165. Dal.

Te, ki alig világítasz
  Búmnak komor éjjében,
S engemet nem gyámolítasz
  Szívem nehéz ügyében,
Szikra ész! setét agyamban,
  Mért nem húnysz el egészen? -
Könnyebbség lesz tán sorsomban, -
  Húny el! húny el, jobb lészen.
Boldogok csak addig vagyunk,
Míg éretlen még az agyunk;
  Vagy mikor ez meghûlt már, -
Inségünkben ez határ.

166. Dal.

Egy csillag sincs az egekben, -
  Komor az éj, s a szél fú;
S engem e vad rengetegben
  Ide s tova hajt a bú:
Dühösködõ indúlatok
  Viaskodnak keblemben;
Rettenetes gondolatok
  Villámlanak fejemben.
Csak a baglyok huhogása
És a hollók károgása
  Elegyedik jajomba: -
  A sors így visz síromba.

167. Dal.

A világon setét éj van,
  A milyen bús szivemben;
S én itt ülök magánosan,
  Fejem a két kezemben:
S óh! mely teli van kebelem!
  Amor ferdik véremben;
S a temérdek gerjedelem
  Mint forr s habzik szívemben!
A féltésnek indúlatja
Mellemet, hajh! mint szaggatja!
  Mint fúrdalja szívemet
  S rettegteti lelkemet.

168. Dal.

Mint a füge áttétetvén
  Egy sivatag országban,
Haszon nélkül úgy állok én
  Ez eleven világban;
Csak árnyék-kép vagyok én itt,
  Semmit meg nem foghatok;
S ha megkapok is valamit,
  Semmit meg nem tarthatok.
A mi van, mind nem értem van:
Így élek én - csak álomban,
  Lelkemtõl elválasztva,
  Magamból kiszakasztva.

169. Dal.

Nem vádollak én tégedet,
  Hogy ekként bánsz én velem,
Jól esmérem én szívedet,
  Jóság az és kegyelem:
Sajnálod te szerelmemet,
  Mely engemet így sorvaszt,
És becsülöd hívségemet, -
  Reménylem és hiszem azt;
Szeretnél te, ha lehetne,
Ha szívedtõl kitelhetne,
  Bizonyosnak gondolom, -
  Csak sorsomat vádolom.

170. Dal.

Tovább immár lehetetlen
  Hogy viseljem sérelmem;
Ilyen élet tûrhetetlen -
  Kétségbesik szerelmem.
A távóllét nem oltalom, -
  Nyúgalmam itt sem lelem;
Sõt még vadabb a fájdalom,
  Mely itt dúlja kebelem.
Mit tegyek, óh! mit ne tegyek? -
Fel van téve. - Oda megyek:
  Látnom kell õt akárhogy;
  Életem ott szebben fogy.