XX. ÉNEK.

Most már tudom, mit cselekszik
  Amor ezen világban;
Most már tudom, miként fekszik
  A féreg a virágban;
Miként emel magunk felé,
  S magunk alá miként nyom,
Mihelyt magát befészkelé
  A szerelem - most tudom:

Mi a szivnek üressége,
  Melyet meg nem tölthetni;
Mi a szívnek telisége,
  Melyet ki nem önthetni;
Mi a szívnek kivánsága,
  Melyet el nem fojthatni;
Mi a lélek szomjúsága,
  Melyet el nem olthatni;

Mi a lélek lankadása
  És a fejnek csüggése;
Mi a testnek hervadása
  És az élet tünése; -
Hogy örömink csak árnyékok,
  Kedvünket nem tölthetik;
S reményink vízbuborékok; -
  Boldog, ki nem születik.

191. Dal.

A számtalan félelmekbõl
  Az vala leggyötrelmesb,
A számtalan gyötrelmekbõl
  Az vala legsérelmesb,
Hogy én õtet így szeretem,
  S õt majd más is szereti;
De én õt el nem nyerhetem,
  S más majd még elnyerheti!
Hála légyen csillagomnak!
Vége már ez egy kínomnak:
  Szíve szint oly szabad még,
  A mily szabad volt mindég.

192. Dal.

Vajjon mire magyarázzam
  E homályos titkokat,
Ne talántán elhibázzam
  Azoknak mivoltokat? -
Ugy magába vonja magát,
  Üldögel és fanyalog;
Lecsüggeszti fejét, nyakát,
  Ugy búsong és andalog? -
S mint a köd az ég tisztáját,
Ugy borítja szép arczáját
  Egy lankadó halványság -
  Mi ez, ha nem kivánság?

193. Dal.

Akárhogy van, de kínaim
  Nincsenek már kedvére,
És esdeklõ panaszaim
  Elhatottak szívére:
Olyan mélyen gondolkodik
  S rám mereszti szemeit;
Gyakran sohajt s fohászkodik
  És tördeli kezeit;
Társaságba általl menni,
Csak magával kiván lenni;
  Gyakran dagad kebele -
  Mind ez minek a jele?

194. Dal.

Oly kedvetlen s nyughatatlan,
  Sokszor köny jõ szemébe;
Bizonyos és csalhatatlan:
  Amor szökött szivébe.
Hogy kiván õ, hogy szeret õ,
  Ennyit tehát tudnánk már -
De kit? - Hajh! itt a bökkenõ,
  A titok, mely annyit zár.
Ah! hogy lelkem felderüljön,
Hogy tetemem felépüljön.
  Hogy szívemben békesség
  Legyen - sok kell ahhoz még.

195. Dal.

Bízakodó reményekkel
  Közelíték hozzája,
És epedõ bús szemekkel
  Tekintettem reája;
És szép kezét megcsókolám,
  (A szerelem vakmerõ)
Miért oly bús, tudakolám, -
  Pirúlt, de nem szóllott õ;
De képe megháborodván
És leplével viaskodván
  Hullámozó kebele -
  Elegendõt felele.

196. Dal.

Mind ez vissza nem adhatja
  Még nyúgalmát lelkemnek;
Mind ez meg nem gyógyíthatja
  Nyavalyáját szívemnek;
Erre búm még el nem tünik,
  Melyben oly rég borongok,
S a háború meg nem szünik,
  Melyben oly rég szorongok.
E szikrája a reménynek,
Egy csalóka tüneménynek
  Szemfényvesztõ látszatja,
  Szívemet megcsalhatja.

197. Dal.

A reménység és félelem
  Hányja-veti szívemet, -
Szûnj meg! szûnj meg, óh szerelem,
  Végezd kínos ügyemet!
Ha reményem így súgárzik,
  S mégis félek, hogy megcsal, -
A menny s pokol itt határzik
  Ezen ponton egymással.
Így rettegvén reményeim,
Így remélvén félelmeim,
  Mennynek, földnek istene!
  Mely vad kín ez, mely fene!

198. Dal.

Sokat mondtam szépségérõl
  Kedves ellenségemnek;
Sokat mondtam inségérõl
  Búba merûlt szívemnek;
De mind ez a keserveknek,
  (Tudja szívem tájéka)
S az isteni kellemeknek
  Még csak nem is árnyéka.
Bájainak seregébõl,
Kínaimnak ezerébõl,
  Csak parányit festhettem:
  Mert szót, színt nem lelhettem.

199. Dal.

A titok kinyilatkozott:
  Szeret, - de nem engemet!
Nem érettem sohajtozott -
  Fojtsd meg, óh kín! szívemet!
Boldogtalan indúlatok,
  Melyek létet adátok, -
Emlõk, a kik tápláltatok,
  Nézzétek itt munkátok! -
Nyílj meg, óh föld! - szakadj rám, ég!
E pontban itt hadd legyen vég:
  S te, ki megölsz, vad lélek!
  Légy boldog! - ha nem élek.

200. Dal.

Elmégy tehát, szegény lélek,
  Oh te példa nélkül hív! -
Eredj! jobb lesz, ha nem élek, -
  Halj, óh halj meg, kinos szív! -
Ha nem szánta bal sorsomat,
  S meg nem indúlt kinomon:
Hadd csúfolja halálomat,
  Hadd tipródjék síromon.
Eredj, lélek! - halj meg, ó szív!
Te utolsó cseppedig hív! -
  Vad kedvéhez tedd ezt még -
  Vajha tetted volna rég!