| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Kisfaludy Sandor Kisfaludy Sandor összes költeménye IntraText CT - Text |
L’amour est notre vie: oui,
vivre c’est aimer,
C’est rendre un autre heureux, et c’est l’ętre soi-męme
Enchainés à la fois
par l’hymen et l’amour,
Couple d’époux amants, quel bonheur est le nôtre!
Halljátok!
kik esmerétek
Keserveit éltemnek,
Kik szántatok s részt vevétek
Gyötrelmiben szívemnek:
Örûljetek, hiv barátok!
Boldoggá lett éltemen,
Áldássá lön a vad átok,
Mely függ vala szívemen;
Haljad s érezd, föld s levegõ!
Enyém! Enyém örökre õ! -
Hálá, Lízám, szívednek!
Sorsom! rendelésednek!
Musám te!
ki zokogással
Töltéd a természetet,
Töltsd most örömkiáltással
Napnyúgotot-keletet!
Patak! ittad siralmimat?
Most örömim könnyét idd! -
Zephyr! hordtad panaszimat?
Most örömöm hangját vidd! -
Amor látván hívségemet,
Üdvezíté szerelmemet:
Az égbe felemele,
Hol Psyche van õ vele.
Vétettem én, mondván, hogy jég
Isteni jó s nagy szive;
Szeretett õ engem mindég,
Hívem volt, mint én híve;
Egymást látván, legottan már
Egy úton járt érzésünk;
Rossz emberek (sok sziv így jár!)
Gátlák ölelkezésünk:
Szívem lángját kikémlelték,
Szerencsémet irigyelték,
Rágalmazták lángomat, -
És megásták poklomat.
Ti, a
sorsnak ostorai,
Jó hír s névnek férgei,
Társaságnak sátánjai,
A sziveknek mérgei,
Becsületnek gyilkossai,
Az erkölcsnek gyötrelmi,
Az ifjúság áspissai,
Teremtésnek fertelmi, -
Töpörödött boszorkányok!
Néktek most már füttyöt hányok:
Károgjatok bár, nem árt,
Nyelvetek nem tehet kárt.
Kivált,
ragyás, aszott bagoly,
Te, az erkölcs Parcája,
Ki mindent megrágsz, mint a moly,
Belzebubnak kajlája!
Ki csak alig mozogsz immár,
Nyelved mégis kerepel,
Kit a pokol nyilt öllel vár,
S ha mégy, - bezzeg ünnepel,
Pondró-nyelved csak turkáljon,
Szívnek vermet csak áskáljon, -
Banya! most már nevetlek
S mind örökre megvetlek.
Ti, kik kivûl úgy fázátok
A szerelem jegétõl,
Midõn belõl lángolátok
Ugyan annak tüzétõl,
Szomjúzátok, éhezétek, -
S gyötrelmiben éltemnek
Már szinte megdermedétek,
Érzeményi szívemnek!
Lakozzatok az örömben,
Melyet Amor nem külömben
Ád néktek, mint azokat
A mélyen fájt kínokat.
Ti, kik
szívem fájdalmával
Szövetkezve valátok,
S mindent a bú fátyolával
Beborítva látátok,
S minden tárgyból körûltetek
Gyötrelmeket fonátok,
Szépbõl s jóból elõttetek
Keserveket szívátok, -
Elmém munkás rajzatai!
Érzelmim hû barátjai!
Most örömre menjetek
S mindenrõl azt szedjetek.
Fájdalmimban
átkoztalak,
Midõn kínzád kebelem;
Dicsérlek most és áldalak,
Boldogító Szerelem!
Kifizetéd uzsorával
Sérelmiért szivemet,
A boldogság méz-árjával
Borítván el létemet:
Már majd alig viselhetem, -
Öröm minden
lehelletem, -
Nappalom és éjjelem, -
Áldott légy, óh Szerelem!
A természet kebelében,
Erdõnek homályában,
A tavasznak örömében,
Virágok illatjában,
A pataknak csörgésében,
Pacsirtáknak szavában,
Fülemilék énekében,
És gerliczék csókjában, -
A mit lelkem titkon sejtett,
Mind igazság s valóság lett;
Mind világos érzemény
S teljesedett szép remény.
Minekután a
kezünket,
(Áldott, dicsõ ünnepnap!)
Mint isten már rég szivünket,
Öszveköté a fõpap,
Hajh! mi történt akkor velünk!
Mint szédelgett az agyunk!
Miként feszûlt s fúlt kebelünk, -
Nem tudánk, mikép vagyunk:
Megakadott lélekzetünk,
Elfúl, véltük, az életünk, -
A pamlagra hanyatlánk -
Halált vélénk jönni ránk.
Soká fel
nem támadhatott
Lelkünk részegségébõl.
Enyém s tied hallatszhatott
Csak a csókok neszébõl;
S midõn aztán tört hangzatban
Õ énnekem így beszél;
«Egy imilyen pillantatban
A szív - századokat él! -»
Újra záporként esének
Gyöngyhavára kebelének
Örömimnek tüzei
S örömimnek cseppjei.
Eltörlötték inségemet
Az örömek kinn és benn:
Úgy élem most életemet,
Mint a gyermek az ölben;
Örömadás, örömvétel, -
Kedvünket így cseréljük;
Egy perczenet sem illant el
A nélkül, hogy ne éljük.
Nem cserélnék koronákkal,
Sõt magával mennyországgal,
Ha már itt is égig hág
Az emberi boldogság.
A kínokról
beszélgetnénk,
Melyek tépték keblemet,
Míglen öszvekerûlhetnék,
S kitanúlta szívemet; -
S könnyei megáradának
Földre szegzett szemének,
És rózsáin arczájának
Tündökölve függének.
Fájt angyali jó szivének,
Hogy viperák beszédjének
Oly sokáig hihetett,
S majd áldozat lehetett.
Õ is engem
rég szeretvén
Szívbéli vonszódásból,
Sokat szenved szintúgy, mint én,
Csakhogy külön forrásból;
De megbocsát mind azoknak,
Kik méreggel itatták,
Megbocsát a Júdásoknak,
Kik szivünket szaggatták.
Míg vize lesz a tengernek,
Ember lészen az embernek
(Ádám ólta így vala)
Ördöge vagy angyala.
Eddig a bú fellegével
Volt minden béterítve,
És az élet csömörével
Minden egybe vegyítve:
A madarak örömdala,
A természet élete,
Minden - nékem csak kín vala,
És méreggel étete;
De most minden örömöt ád!
Az is, ez is, a te munkád,
Lizám! Napja létemnek,
Istennéje szívemnek.
Más a világ
ábrázatja,
Másként látnak szemeim;
Más a dolgok folyamatja,
Más hangúak verseim;
Mások éltem érezeti,
Más alakja testemnek,
Mások lelkem repûleti,
Más aránya létemnek;
Más most egész természetem; -
Mert szeretek s szerettetem;
Másként jár most az idõ,
Miólta már enyém õ.
Nézd e
rózsát bimbójában,
Kebele még bezárva! -
Nézd emezt itt virágában,
Kebele már kitárva! -
Olyan valál, szép kedvesem,
A leányi pártában;
Ilyen vagy most, szerelmesem,
Hymen nyoszolyájában;
S ennek itt már húll levele,
Teli maggal a kebele;
Ha ilyen lész, legszebb lész,
Ámbár rózsád oda vész.
Tiéd minden gondolatja
És értelme lelkemnek;
Tiéd minden indúlatja
S érzeménye szívemnek;
Tiéd minden kivánatom,
Tehetségem és erõm;
Tiéd minden akaratom,
Téteményem és idõm;
Tiéd vagyok mindenemmel,
Mind lelkemmel mind testemmel,
Ébren úgy mint álmomban,
Éltemben mint holtomban.
Egymás
mellett be szépen áll,
Egymást által ölelve,
E gyengéded két rózsaszál,
Bimbójából feselve!
Milyen szépen indúlának
Itt egygyütt virágozni!
Miként öszvehajúlának,
Lenni, múlni, magozni! -
De a kertész eljövendõ,
S más karóhoz elkötend õ,
Szegény rózsák, titeket,
Mint a sors sok szíveket!
Néha, midõn
mellettem ül,
S ereimben a vér forr,
S kivántában keblem feszül,
Imígy esdek én sokszor:
«Adj egy csókot, adj te kedves,
De hosszút ám s édeset,
Éles legyen, tüzes, nedves -
Fájjon is egy keveset! -»
S ha oda hág az érzemény,
Honnan tovább nincsen remény, -
Vajha ezer határnál,
Halál, egyszer ott várnál!
Eddig csak bús henyélésben
Múlt életem ideje;
Sorvadt a sok epedésben
Csontom s agyam veleje;
De megtérvén most már béke
S nyúgodalma szívemnek,
Ujjúl ismét tehetsége
És ereje lelkemnek:
Buzog ismét ifjúságom;
Munkál s teremt valóságom;
Mert van tárgya éltemnek,
Birodalma szívemnek.
A tudomány
és dicsõség
Mindent igért czéljánál,
Az ember, e lelkes por, még
Mindenkor csak szomjan áll:
Mert erejét s tehetségét
Ott csak nõni érezi;
De nyúgalmát s békességét
Mind ez meg nem szerezi: -
Csak szerencsés szerelmében,
Hogy úgy él, mint bölcsõjében
A gondatlan csecsemõ,
Teljes nyugodt s boldog õ.
Midõn
gyermek-idõnk elmúlt,
S agyba, mellbe a gond gyûl,
Életünk, hajh! be nyomorúlt
Egy osztozó szív nélkül! -
Szánlak, leány! szánlak, legény!
Kit a sors ily átka nyom;
Egyedül vagy, óh te szegény!
Csömör élted s únalom:
Mert egy ember még csak egy fél, -
És egészen csak akkor él,
(Akárki bár mit beszél,)
Midõn két szív egybekél.
Szinte már majd öszvecsaptak
Az inségnek árjai
Fejem felett; - de felkaptak
Jókor a sors szárnyai;
S ide hoztak, hol már teljebb
Az emberszív nem lehet;
Ezen pontra, honnan feljebb
A boldogság nem mehet:
Lelkem minden gondolati,
Szívem minden kivánati
Örömekbõl tenyésznek,
Örömekben enyésznek.
A természet
emlõibõl
Fejjünk, a mit fejhetünk;
Az életnek örömibõl
Éljünk, a mit élhetünk;
De mindég úgy, hogy kivánat
Maradjon még keblünkbe;
Ha ez kihal, csömör s bánat
Jön megzabált szivünkbe.
Tarts mértéket élésedben
Úgy lesz mindég érzésedben
Örömvirág - és gyümölcs, -
Imígy él az igaz bölcs.
Végre tehát
elnyertelek,
Boldogsága szívemnek? -
Mennyi kínnal kerestelek,
Oh élelme éltemnek! -
Holtomiglan hát lakhatlak,
Édes földje honomnak? -
Békességben hát birhatlak,
Fészke gyermek koromnak? -
A sors hol
nem hánya-vete
E háborgó világban! -
Hányszor csak nem eltemete
Messze földön s országban! -
Mars vérengzõ harczaiban
Hány halál közt forogtam! -
Amor pokol-kínjaiban
Hajh! miként nyomorogtam! -
De sem Mars
vérszolgálatja
Most már nem köt engemet;
Sem Amor nem sanyargatja
Sem lelkem sem testemet.
A szigorú kötelesség
Most azoktól el nem vág,
Kikhez csatolt a szivesség,
Szerelem és barátság.
Itt, a föld
e szegletében,
A nyúgalom karjában,
A természet kebelében,
S öröminek árjában,
Szabad vagyok, mint a madár
A levegõ térében;
S boldog, mint egy gerlicze-pár
A szerelem fészkében.
Távól a
világ zajától
S haszontalan füstjétõl,
A nagy város pompájától
S veszedelmes szelétõl;
Hol a negéd s hivalkodás
Minden gond és tétemény;
S a fertelmes bujálkodás
A szerelem érzemény;
Hol Amornak örömeit
Pénzért adják és veszik;
S a szív mélyebb érzéseit
Bolondságnak nevezik.
Hol Hymen szent nyoszolyája
A bujaság fertõje,
Hol azután e bûn fája
Ezer más bûn termõje.
Hol az
isten tiszteletét
Haszon s pompa téteti;
A haza szent szeretetét
Az elfajúlt neveti.
Hol az igaz, a nagy, szép s jó,
A jámbor és ártatlan,
S a szabadság, - csak gõz és szó,
Kaczaj tárgya s szokatlan.
A hol a
nyelv hízelkedik,
Édes-szépnek mondója,
Óh! - pedig csak incselkedik,
Mint Évának kígyója.
Hol az arczák mosolyognak,
Midõn a szív mérget fõz;
Az igazak nyomorognak -
Mert a ravasz mindég gyõz.
Hol a
fényes társaságok
A léleknek únalom;
A tomboló múlatságok
Szívnek s testnek ártalom;
Hol a haza reményei
Undok Phrynék ölében,
Atyák s anyák örömei
Elhervadnak rendében.
Hol az
erkölcs kellemérõl
Fennen szólnak, dicsérik,
Holott azt csak a nevérõl
És könyvekbõl esmérik.
De, hol atya s anya már rosz,
Hogy lenne jó magzatja? -
Mert a varjú csak varjat hoz,
Csak sasnak sas fajzatja.
Hol az ifjú
megvénhedik,
Még elõtte korának;
És a vén megmerevedik,
Baj s terh másnak s magának.
Hol a szülõk nyomdokiban
Sietvén a gyermekek,
A feslettség dolgaiban
Korán lesznek remekek.
Hol az élet
szükségeit
Csak fényûzés tenyészti,
S legszebb, legjobb örömeit
Színlés s negéd enyészti.
Hol a kisebb a feljebbet
Hah! gyomrából gyûlöli,
De félvén az erõsebbet,
Tömjénekkel füstöli.
Hol, mint a
kinyilt virágnak
Ezer az õ mirígye,
Úgy minden kis
boldogságnak
Ezer az õ irígye.
Hol a villám, melyet meggyújt
A bosszúnak szikrája,
Nem dörögve, mosolygva sújt -
Csók-hang minden
lármája.
Hol a szépnek csak felkent máz
Lílioma s rózsája,
Mert a nélkül ijesztõ váz,
Medusa-kép arczája;
S az embernek és dolgának
A jóság oly fedele,
Mint Aesopus farkasának
Báránybõr mily hüvelye.
Hol a
nagyság csupa negéd,
A gyávaság jámborság;
Csak önhaszon másnak segéd,
S a bátorság latorság;
Hol a szépség csak czifraság,
Csak czikornya s mesterség;
Érzékenység csak puhaság,
S a szolgaság emberség.
Hol okosság
a ravaszság,
A barátság tettetés,
Gorombaság az igazság,
A méltóság megvetés.
Hol a gazdag, nagy s okos úr,
Bár többnyire otromba,
Mint a rézzel bétekert húr,
Fényes, - hangja goromba.
Hol
semmiben nincs valóság.
Semmiben nincs élelem;
Semmiben nincs állandóság,
Semmiben nincs értelem.
Hol a jó is hamar kábúl,
Az örvény elragadja;
Ritka szív, mely el nem csábúl,
Mely magát meg nem adja.
Voltam
benned, óh Ninive!
Örvényed megláboltam;
Kegyes sorsom meg kivive -
Mert ide-való voltam:
Itt vagyok most az enyémben,
A magamé egészen,
Itt, hol csorbát kedveimben
Ember-erõ nem tészen.
Vezérlõm
itt a bölcseség,
Könyvem a nagy természet,
Nézõszínem a föld és ég -
S napkelet, napenyészet;
Itt más csélcsap akaratja
Nem parancsol kényemnek,
Lelkemet nem szorongatja,
Nem szab módot éltemnek.
A szerencse
s a hír elõl
E szegletben elrejtve,
Nem tudván a világ felõl
Semmit, - tõle felejtve,
Értelmemet és szívemet
Örömök közt mívelvén,
Napalatti életemet
Boldogúl itt élem én.
Gazdálkodom:
szántok, vetek
És kenyeret aratok;
Kertészkedem: fát ültetek
És gyümölcsöt szaggatok.
Most elõttem a gabona,
Fû-rend és vad esik csak,
A mint látám, még katona,
Hogy emberek húllottak.
Itt semmi
nincs megkeverve
A nagy világ mérgével;
Semmi nincs itt megtekerve
Politika kérgével.
Az egyszerü természetet
Mesterség nem nyirbálja;
A nyúgalmat és életet
Irígység nem túrkálja.
Itt a
lelket, akár tél van,
Akár tavasz, nem nyomja,
Mint a roppant palotákban,
Az únalom ólomja.
Nem rabja itt a szokásnak
Sem a lélek, sem a test;
Itt az ember, egy a másnak
Nem ás vermet, nem hány lest.
Itt elõttem
nem botorkál
Oly nyavalyás balgatag,
Ki véli, hogy olyan sok áll
Rajta, s hogy õ jeles tag
A teremtés nagy testében, -
Holott csak hús magában:
Mert sem szív nincs kebelében,
Sem velõ szûk agyában.
Nincsenek
itt gyûlölõim,
Egyéb, kiket - nevetek;
Nincsenek itt esmérõim,
Egyéb, kiket szeretek.
Nincsen itten ellenségem,
Senkivel sem mérkezem;
Kevés itten a szükségem;
A mi van, fel sem veszem.
Elfáradván,
vén tölgyemnek
Le-ledûlök tövében,
S hív szeretõ szerettemnek
Nyúgodván hív ölében:
Innen nézem bátorságból
A világ nagy tengerét;
Innen nézem szabadságból
A föld sok rabemberét.
Miként
csalják társaikat,
De többnyire magokat;
Miként víjják bajaikat, -
S mégis gyûjtik azokat.
Kiki magát mint forgatja
Arra merre fúv a szél,
Mely kevés, ki megállhatja,
Az erõs szív, ki nem fél.
Innen
nézem, mit mívelnek
Ezerképpen ezerek;
Mit keresnek s miket lelnek
A szarándok emberek:
A szerencsét mint nyomozzák,
S gyakran, a mit találnak, -
(S akkor a sorsot átkozzák)
Nyílt torka egy halálnak! -
Mint
sürögnek, mint forognak -
És egygyenként mint henyél;
Mint pezsegnek, mint mozognak, -
S a sokból mely kevés él!
Mint kerûlik azt az útat,
S követi csak ezred rész,
Melyet maga nyilván mutat
A természet, szív és ész.
Mint
kívánják mindég csak azt,
A mit õk nem birnak még,
S ha megnyerték, megint amazt, -
De még az sem lesz elég.
Mint álmodnak csak leendõt,
Mint szeretnék csak másét;
Mint élik csak a jövendõt,
És - bitang a jelenlét.
Az arany mint uralkodik
Egész földnek felette;
Minden miként nyomorkodik,
Ha nincs arany mellette;
Mint vezérli a világot
S az egész embernemet;
Miként tészen igazságot,
Törvényt, rangot, érdemet.
Olyféléken
miként kapnak
A balgatag halandók,
A mik, szintén mint a habnak
Buboréki, múlandók.
Amaz ottan! be balúl tesz,
Be visszaél éltével,
Ki vagy egész élet bút vesz
Egy órának kedvével.
Az ott -
mint gyûjt gazdagságot,
S ha bajjal megszerzette,
Nem lel benne boldogságot, -
Szíve szegény mellette:
A természet fiainak
(Mert nem kíván õ bú-bért)
A legjavát javainak
Ingyen adja, nem pénzért.
Az ott -
mind felfújja magát
Az udvarnak porában,
Kevélyen feltartja nyakát
Az aranyos igában.
Mint kérkedik sok kicsinység
A nagyságnak leplében;
Mint sanyarog sok bú s inség
A szerencse színében.
Az szidja
ott a koronát,
A felséget és bibort;
Ez az ekét és boronát,
Szegénységet és a port.
A sors minden
kívánságot
Töltsön bár bé - több kell még;
Sándor birván a világot,
Vágyának az sem elég.
A nagy
isten szép kegyelme
Miként válik méreggé,
S a szív legszebb gerjedelme
Gyötrõ maró féreggé
Az emberben ember által -
Káin gyilkos fajzatja!
Hány Ábel így oda nem hal,
Irígység áldozatja!
Irígység
volt ellenzõje
Szívem boldogságának;
Irígység volt a szerzõje
Éltem hosszas bújának.
A temérdek átkok közül,
Melyeket a bosszús ég
Ránk monda, legtöbb rosszat szül,
Legfenébb az irígység.
Innen
nézem, miként von egy
Magával sok másokat,
S a mint jobbra vagy balra megy,
Javít vagy ront százokat:
Az emberek lelkeikkel
Oly felséges fajzatok!
Szívek s eszek mint vetik el,
Mely követõ állatok! -
Egy nagy
ember ott miként áll
Ezer felett fejével,
Napnyúgotról miként munkál
Napkeletre lelkével.
Mint forgat fel országokat,
Mint kötöz és bontogat?
Miként ád s vesz trónusokat,
Sorsokat mint osztogat? -
Dicsõ
ember, valóban nagy!
Élni fogsz, míg ember él;
De bár mely nagy, alattam vagy,
Szívem veled nem cserél!
Egygyetlenegy boldog napom,
(Pedig mennyit ád az ég!)
Sokkal többet és jobbat nyom,
Mint az olyan dicsõség. -
Itt
vizsgálom, miként munkál
S teremt a nagy természet:
Minden öszve
mily frigyben áll -
Isteni nagy intézet! -
Egy valónak kezdetével
Más - több miként enyészik? -
S viszont ezek enyésztével
Más - több miként tenyészik? -
S midõn minden így jön és megy,
Egymást váltó pályában,
A természet mint marad egy
S változatlan magában:
Anya minden
idõkorban, -
Teremtõ és szeretõ, -
S télben, nyárban, - égben, porban
Tápláló és éltetõ; -
Öröm-emlõ
annak mindég,
Ki keblében lakozik;
Öröm-adó annak is még,
A ki tõle távozik.
Boldog én! ezt itt szemlélem,
De, mért van így, nem kérdem;
Okait nem keresgélem,
Mert titkait nem értem.
Kivánatim
mind bételvén,
Kigyógyúlván sebimbõl, -
Gyönyörüség s öröm kelvén
Elhúllatott könnyimbõl, -
Szabad, nyúgodt, elégedett, -
A boldogság tetején,
Hová ritkán emelkedett
Halandó, - itt vagyok én! -
Óh házasság! melylyel két szív,
Érzékeny és ártatlan,
Öszvehangzó, tiszta és hív,
Egybefonva, szõve van:
Te vagy kegyes istenünknek
Legédesebb áldása!
Legszebb, legjobb örömünknek
Mindég teli forrása:
Minden szép
s jó te beléd gyûl
Mindenfelõl, mindenbõl,
Te maradtál meg egyedûl
Az embernek Édenbõl:
A bölcs élés nem únatja
Örömid, s nem szûkíti,
Sõt még inkább kívántatja
És mind egyre bõvíti.
A múlt idõ
keserûje
Te általad édes lesz;
A jelenlét gyönyörûje
Téged üdves menynyé tesz.
Hálá, sorsom! hogy megáldál
Legigazabb javaddal.
Hálá, Lizám! hogy megváltál
A világtól magaddal.
S hát meg
újra lobbot vete
Marsnak dühös haragja? -
S hát csak el nem enyészhete
A háború vér-magja? -
Ím! a hadak vérzászlói
Szerte tárva lobognak!
S az élet ércz-gyilkolói
Szerte mordon morognak! -
De az égnek védelmében,
Fészke Kánán kebelében
Békében van a magyar,
Nem marhatja francz agyar.
Tökélletes
bizodalom,
A legtisztább szivesség;
Egymásban lelt nyúgodalom,
Vas-hívség, hó szûzesség;
Egy akarat, egy értelem,
Egy mód minden érzésben;
Viszontagolt segedelem,
Egy pont minden nézésben;
Szíves, békes tûredelem:
Ím ebbõl áll a szerelem,
Mely egyesít bennünket,
S boldogítja létünket.
Hívség, mely oly erõsen áll,
Mint a zajos tengerben
Soha meg nem rendûlt kõszál,
(Ritka erkölcs emberben!)
Melyben Valmont elméssége
Ezerszer megtompúlna,
S Lovelacenak ördögsége
Ezerszer megcsorbúlna: -
Olyan minden
gyõzõ hívség,
Melyen épült s lobogva ég
Lízám tiszta szerelme,
Szívem s lelkem élelme.
Hívség, mely
oly erõsen áll,
Mint a zajos tengerben
Soha meg nem rendûlt kõszál,
(Nincs ily hívség ezerben!)
Melyet meg nem háboríthat
Semmi gonosz szorgalom;
Soha meg nem tántoríthat
Semmi erõ s hatalom: -
Ilyen szirtes, érczes hívség,
Melyen épült s lobogva ég
Szûz szerelme szívemnek,
Üdvessége létemnek.
Mosolyogva
jönnek, mennek
Életemnek napjai,
Attól fogva, hogy Hymennek
Kötnek rózsa-lánczai.
Van éltemnek sok órája,
Melyet irígyelhetne
Az ég maga, ha hozzája
Még irígység férhetne:
Midõn látom, mint tudja õt,
Az egyedül bennem élõt,
Szívem üdvezíteni; -
Ez érzemény isteni!
Midõn
reggel felserkenünk
Könnyû testtel s lélekkel,
Hah! mily élet, megtellenünk
Új kedvekkel, kényekkel.
Óh! egy asszony mit nem tehet! -
Elfelejtem, a mim nincs;
Azt kivánom, a mim lehet, -
A mim van, legnagyobb kincs.
A szerencse bõ tárából,
A természet sok javából
Nincsen nagyobb nyereség,
Mint egy szép s jó feleség.
Ha kedvesem mellettem ûl
A párnaszék ölében,
Ezer Amor elevenûl
Indúlatim fészkében;
S körülötte hogy zsibongnak,
Mint rajjai a méhnek;
S gyönyörködve mint bolyongnak
Kellemein testének! -
S õ keblemre lelankadva,
Lelkét, testét általadva,
Mint táplálja ezeket
A gyönyörû kényeket.
Ha itt a
dél - már készen vár
Takarékos ebédünk;
Magunk vagyunk, mi boldog pár
S szeretõ hív cselédünk.
Nincsen, a ki háborgassa
Édes egygyütt-létünket
Kedveinket borongassa,
S lakatolja nyelvünket:
Öszvetévén ajkainkat,
Ketté osztott falatinkat
Csókokkal fûszerezzük
S örömök közt nyeldezzük.
Akkor,
midõn oda dûlünk
A nyúgalom ölébe,
S ölelkezve elmerûlünk
A kény gyönyörûjébe -
Egek! mi nagy boldogságunk! -
A midõn feloldódik,
S öszszvevegyûl valóságunk, -
S egygyé öszszefonódik! -
Oh, egy ilyen perczenetben,
Ily szív- s lélek-vegyûletben,
Mit éreznek lelkeink!
Mennyit élnek szíveink!
A bereknek gyors kaszási
Már utólsót vágának;
Az árnyékok óriási
Hosszúságra nyúlának;
Mink ott járánk, - meg-megállánk
A rét magas füvében;
S hogy a bürûn általszállánk
A folyamnak mentében,
A vízbe letekintettünk -
És alattunk és felettünk -
És bennünk is a menny volt,
S szívünkben szent tûz lángolt.
Hajházzon
más uraságot,
Hágjon más tisztségekre,
Gyûjtögessen gazdagságot,
Törekedjék kincsekre;
Czímjeivel dicsekedjék -
Én õtet nem követem;
Keresztivel büszkélkedjék -
Én õtet csak nevetem:
A sors hiú ajándéki
Maradjanak bátran néki;
Élje hamis kedveit,
Tûrje igaz terheit.
Elsõ kegyes
tekintete,
Szorítása kezének,
Minden bút
elfelejtete
Elméjével hívének.
A teremtés nyitva mostan
Lelkem gondolatinak,
Az éléshez nyílt útjok van
Szívem kívánatinak:
Így váltja fel a kikelet
A szigorú komor telet,
Fergeteget a napfény -
Ne hagyj minket, óh remény!
Sokkal szebb most a természet,
Szebb az erdõ és mezõ;
Bennem új élet tenyészett,
A miólta enyém õ.
Minden földi szerencsének
Legjava a szerelem:
Pandora szelenczéjének
Mérge ellen védelem.
Óh barátim! szeressetek;
Csak hogy el ne tévedjetek:
Férfinak a feleség
Kárhozat vagy üdvesség.
Ha igaz a
vélekedés,
Hogy életünk mértéke
Az érzés s az elmélkedés,
Mint létünk fõbb értéke;
Hát az érzõ s gondolkodó
Többet él egy órában,
Mint száz betyár s hivalkodó
Egész élte folytában, -
Kik mozognak, isznak, esznek;
De csak baromként éreznek.
Adj egy csókot, édesem!
Létemet hadd élhessem.
Holnap nem
lesz, a mi ma van,
Fekszik, a mi ma még áll;
A mi van, mind bizonytalan,
Bizonyos csak a halál.
Mostan kivált úgy forgatja
A sors Ádám fiait,
Mint a szélvész háborgatja
A tengernek habjait:
Omlanak a tartományok,
Bomlanak az alkotványok, -
Lízám! élni siessünk,
Hogy eleget élhessünk.
Tõle jönnek,
hozzá térnek
Gondolati fejemnek;
Néki adnak, tõle kérnek
Érzeményi szívemnek;
Minden eset, minden dolog
Csak annyira érdekel,
A mennyire rajta is fog,
Néki is kell vagy nem kell.
Szerencséje s nyúgodalma,
Gyötrelme és aggodalma,
Búja s kedve létemnek -
Mind szívében teremnek.
A szerelem
oskoláját, -
Oly sokáig érezvén
Kellõ kínját, mirígy báját, -
Kitanúltam váltig én:
Az õ csalárd reményeit,
Ama hamis kedveket,
És sorvasztó félelmeit -
Jós esmérem ezeket;
Míg e pontra verekedtem,
A hol feljebb én felettem
Nincsen földi boldogság:
Mert innen meg alá hág.
A test
pompás szépségei
Idõvel mind romlandók;
Csak a lélek kellemei
Mind halálig állandók.
Te szép! ki csak hüvelyeddel
Gondolsz ifjúságodban,
Majd ha nem birsz szépségeddel,
Mit élsz hervadt korodban? -
A szerelem boldogsága,
Az életnek vidámsága
Csak hozzátok marad hív,
Magas lélek, érzõ szív!
Mint elõzi akaratom,
Kedvemet mint keresi?
Oh a kegyes! kivánatom
Szemembõl is kilesi.
Boldog, a ki szert tehete
Egy jó asszony kezére!
Mennyeivé lész élete,
Öröm terjed egére.
A jó asszony kegyeivel,
Lelkesítõ szerelmivel,
Valamivel csak tekint,
Örömöt és kedvet hint.
Legény!
leány! míg eredben
Könnyen foly az ifjú vér,
Boldog vagy te! - mert szemedben
Minden kicsiny sokat ér;
Ám, de mindég ilyen nem léssz,
Mert az idõ majd megvesz;
S ha utóbbra most el nem téssz,
Akkor, hidd-el, - nem jól lesz.
Hogy holtiglan boldog lehess,
Jót magaddal s mással tehess,
Gyûjts érzelmet szívednek,
Esméretet lelkednek.
A veszélyes
fergetegben
Szél nem éri a völgyet;
Csak a magas rengetegben
Töri-dönti a tölgyet:
Imígy folynak most békében
Életemnek napjai;
Mint e csendes völgy ölében
E kis csermely habjai.
Oly sok nemzet vérharczában,
A fél világ zavarjában
Békesség van fészkemben
És boldogság keblemben.
Az, kinn nyargal szágúldozva,
A nagy világ zajában;
Ez, benn tunyog únatkozva,
Mint a bagoly odvában: -
Ama, torkos, megmotozik,
Mindenbe kap, mint a szél;
Eme, finnyás, álmadozik,
S a mi nincsen, abból él.
Bölcs ifjú! te kinn és benn járj,
De élelmet soha ne várj
Álom-gõz-szél- és szóból,
Hanem igaz- s valóból.
Fellengzõ
reményekkel
Indúl a nagy világba
A jobb ifjú, s éh lélekkel
A tudomány-országba;
De, hajh! ritkán tér magába,
Ki, bár gyõzvén elmével,
Esméretinek árába
Nem fizetett szívével. -
Az igazság súgáriban,
A nagy világ hivságiban
A szív ritkán melegûl,
Sõt többnyire mindég hûl.
Õ mellette
nem érzem én
Az idõnek folyását;
Nem sejtem én, vele élvén,
Az ifjúság múlását;
Karjai közt csak nevetem
A sors minden csapásit,
Mert ott marokkal szedhetem
Százszor több szép áldásit: -
Szerelem tesz keserûvé,
S csak ez teszen gyönyörûvé
Mindent itt a nap alatt -
Õ fon élet-fonalat.
A férj fenkölt, tüzes legyen,
Mint a nap, és ragyogjon,
Mint az, erõt adjon, vegyen,
S kiterjedve forogjon:
De szelídebb tekintetû
Légy, mint a hold, kegyes hölgy;
Gyengébb s édesb természetû,
Csendes nyúgodt, mint a völgy:
S valamint a természetben,
Szintúgy lesz a ház-életben
Minden, mint kell, kinn és benn,
Jó rendben, szép díszlésben.