| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Kisfaludy Sandor Kisfaludy Sandor összes költeménye IntraText CT - Text |
A kelõ nap lövelli már
Az õ tûz-súgárait,
S önti a kinyúgodt földre
Az életnek árjait:
Tünnek fénye s lángja elõl
Az éj setét kormai,
Az ég tenger csillagai
S a fél holdnak szarvai.
Eloszlott a bús borúlat
Ama terhes felleggel,
Mely záporral fenyegetett -
Mely gyönyörû a reggel!
A sok hangzat, mely elnémúlt
A napnak elhúnytával,
Ébredvén a nagy természet,
Megtér kedves zajával.
Új erõvel ébred minden
A nyúgalom ölébõl;
Új életet merít minden
A kelõ nap tüzébõl.
Az éj sûrû homályában
Nem lévén most már magok,
Csendesebben, de vígabban,
Csörögnek a patakok.
A susogó erdõk s berkek,
A békes völgy- s ligetek,
A zöld mezõk, hímes rétek,
Egres, füzes szigetek,
A harmatnak gyöngyeivel
Sûrûen felékülve,
Szelíd fény-folyamban úsznak,
Egészen megüdülve.
A kert tarka virágai
Új zománczczal kérkednek;
A rózsák nyílt lángaiból
Új illatok terjednek:
Mert a lengõ, csélcsap szellõ,
Rendre járván ezeket,
Éjjel meggyûlt illatjoktól
Fosztogatja kebleket.
Vígan dongva oda hagyják
A méhek köpûjöket,
S a szellõvel versent vájják
A nyílt virág-öblöket.
A feléledt tarka lepkék
A réteken bolyongnak;
Karikázva ûzik egymást
S virágokra szállongnak.
A tollas nép felborzasztván
És megrázván tollait,
Repûlésre tisztogatja
S egyengeti szárnyait;
S megköszöntvén nyugvó helyén
A szép reggelt szavával,
Egymás után el-elrepûl
Eledelre párjával.
Amott egy hím fülemile
Mesterséges gégével
Sziszeg, cseng és fütyöl s csattog -
S szerelmet ûz nõjével.
A pacsirták csicseregve
Az egekben lebegnek;
A verebek a sövényen
Ugrándoznak, csevegnek.
A madarak Atilája,
A hatalmas, kevély sas,
Egy majd égig nyúlt kõszálon
Merõn állva, mint a vas,
Nyakát s szemét büszke hittel
A nap felé mereszti,
S világához sovárogván,
Szárnyait kiterjeszti; -
S most -
büszkén felemelkedik, -
S ég s föld közt mintegy kötél,
A felhõben kereng s lebeg; -
A tollas nép látja s fél.
Mint ama nagy s erõs lélek,
Kit érzelmi szívének
S elméjének gondolati
Az egekbe vivének.
Lúdak,
réczék seregesen
A tó felé totyognak,
S a víz édes reményében
Gágognak és sápognak.
S bele érvén elmerûlnek
S a vizet lapátolják,
És csapkodó szárnyaikkal
Magok öszvelocsolják.
A gömbölyû,
pofás Vicza,
Félig nyitva kebele,
Fejdegéli már a Vellást,
Elterûlve pendelye.
Látván ezt az éhes borjú
S féltvén kövér ételét,
Néz, bõg, topog, rúg s azon van,
Hogy lerázza kötelét.
A nagyfejû,
zömök bika
Bömbölve jár alá s fel,
A csapásban, merre már majd
A csordának jönni kell;
Dúl, fúl, szikrát hányó szemmel
És kalapál lábával,
S maga körül porfelleget
Indít mérges szarvával.
Talpon van
a borzas kocsis,
És csudálván álmait,
Vakargatja s kefélgeti
Prüsszögõ pej lovait.
A negédes, pajkos lovász
Az abrakot rostálja,
S almás szürke paripáját
Fütyörészve kínálja.
Néz a tüzes,
délczeg Ráró,
Topog, hortyog és nyerít; -
Kútra megy most a két legény
S gyors kézzel vizet merít; -
Erõs, széles vállaikon
Most a csöbröt béviszik,
S ott, egygyik a másik után,
Rendre minden ló iszik.
Rezzegetik
az akolban,
Kezeikben a sajtár,
A heverõ s kérõdzõ nyájt
A juhász és a bojtár;
S mire minden homályt elver
A nap a mély völgyekbõl,
A téj is mind ki lesz fejve
A feszes júh-tölgyekbõl.
A rideg
nyáj kinn legel már
S a mezõ nyers füveit
Mohón falja s nyalogatja
A hajnalnak könnyeit.
Két nagyfejü s nagyszarvú kos
A gyöpös domboldalon
Kiválik a sereg közûl -
Mit akarnak ott, vajjon? -
Hegyes
füllel figyelmez s néz
Reájok az egész nyáj,
Hogy felkapott falatját is
Elfelejti némely száj:
Most a kosok öszveütnek, -
S csapásaik oly nagyok,
Hogy a föld is reng alattok,
S majd bészakad az agyok;
Míg a
pásztor, ki a dombról
Fújja-le bús nótáját,
Megharagszik, s ajakától
Félrekapván dudáját,
Olyant rikkant a kosoknak,
Hogy ezek megrettennek,
S félbe hagyván a viadalt,
Jobbra balra szélyt-mennek.
A
szorgalmas földmívelõ,
Költögetvén ökreit,
Melyek éjjel kipihegék
A tegnapnak terheit,
Õket az ekéhez hajtja,
S befogván az igába,
Szól és belé kapaszkodik
Ekéjének szarvába;
Suhogtatván,
durrogtatván
Sudaras ostorával,
A vonókat ösztönözi
Esméretes szavával;
Tudván azt, hogy kenyér s élet
Terem ezen munkában,
Vidám kedvvel ballagdogál
Ökreinek nyomában.
Kezdi már
ott a kaszások
Csoportja is munkáját:
Emez szemét törölgetvén,
Amaz fenvén kaszáját;
Most mindnyájan bele vágnak
A rét tömött füvébe,
S vastag rendek dûlnek hosszan
A fénylõ vas élébe.
A tegnap
elfáradt útas,
Ki egy széllyelterjedett
Vén tölgyfának árnyékában
Álomra telepedett,
Most öszve s felszedi magát
S a feléledt vidékbe
Útnak indúl, forró hálát
Repítvén-fel az égbe.
A galambok
seregesen
Oda hagyván fészkeket,
Szárnycsattogva repûlnek el,
Teli szedni begyeket:
Hol most a hím nõje körül
Addig enyelg s forgódik,
Míg szerelmes kivánatja
Csókban el nem oltódik.
Amott a
kevély kan polyka,
Tollai felborzadva,
S mérges-vörös leffentyõje
Rút fején megolvadva,
Dölffel csoszog az udvarban,
Szidalmakat ökrendez;
Mint ama felfújt criticus, -
De - kit senki fel nem vesz.
A harmatnak
gyöngyeitõl
Csillog amott a máva.
Hah! s közte mint hivalkodik
A ragyogó kan páva! -
Fennáll búbos kigyófeje,
Kiterjesztve bõ farka,
Mely temérdek színeitõl
S szemeitõl oly tarka;
Kedvetelve
nézi magát, -
Mint asszonyok s leányok,
Kiknek testek ilyen czifrák, -
Szívök, lelkek silányok; -
Szép farkának zöld selymével
A szél játszik s ingatja;
Látván ezt az agárkölyök,
Csudálja és ugatja.
Oh
természet! Mely becsesek
Kellemeid és áldásid!
Szeresd, tápláld és boldogítsd
Kedvellõid s munkásid! -
Végy kebledbe! - Lovász! - nyergelj!
Kaszásim megkeresem. -
Cziczke! Lepke! Fecske! hajsza! -
Nyúgodjál még, kedvesem!
A
szokáshoz, emberekhez
Nem szabom én éltemet;
Oskolai törvényekhez
Nem szabom én versemet;
A mint érzek s gondolkodom,
Akként élem napjaim;
Csak szívemhez ragaszkodom,
Midõn zengem dalaim;
Természetes az életem,
Természetes versezetem;
A mi nincs, nem tettetem:
Csak szívemet követem.
A szerencse
kebelében
Az ott, - mégis szomorog? -
Temérdek kincs közepében
Ez itt, - mégis nyomorog?
A dicsõség súgáriban
Az ott, - mégis kedvetlen? -
Egy szép asszony karjaiban
Ez itt, - mégis ízetlen? -
Óh! mert mind ez nem szerelem,
És a szívnek nem élelem; -
Ne keress ott, a hol nincs;
Szívedben a legjobb kincs.
Egy istenért, egy hazáért
Égett hajdan, durván hív, -
Egy hölgyért, egy nyoszolyáért -
A törzsökös magyar szív;
De sem isten, sem hazához
Sok kigyalúlt magyar szív,
Sem szavához, sem párjához,
Sem magához most nem hív!
Egy istenem, egy a hazám,
Érzi szívem, s ezt vallja szám;
S egy szerelme szívemnek,
Mint egy szíve keblemnek.
Ezerféle
képzeletek,
Gondolatok s remények,
S még százszor több érezetek,
Kivánatok és kények
Szendergének tûz-lelkemben,
Még akkor csak embryók,
Mind - sejtém azt kebelemben -
Mind gyönyörû-szépek - s jók:
Most szerelmünk kedveiben,
Csókjainknak tüzeiben
Ezek mind kikelének
S örömekké levének.
A szerelem
örömei
Legvalóbb tulajdonink;
A szív és ész kellemei
Legbecsesebb vagyonink:
Mert nem idõ vagy sors-ként van
Mind ezeknek járások;
Hanem bennünk önmagunkban
Vagyon az õ források; -
Minden egyéb, nem örökség,
Egyéb, a mit a sors ád még,
Nem tulajdon, csak kölcsön, -
Csak szép hamv a gyümölcsön.
Munka töltvén nappalimat,
Éjjelimet nyúgalom,
Nem teheti óráimat
Hosszakká az únalom:
Lovag, gyalog járogatván
A gazdaság ágait;
Néha vadász, csapázgatván
A vadaknak nyomait;
Közben néha bölcselkedvén,
Érezvén és elmélkedvén
S zengvén ebbõl kelt dalom -
Nem fér hozzám únalom.
Amor nélkül a szép és jó
Holt, kemény és mereven;
Általa lesz élõ, bájló,
Lelkes, szíves, eleven;
Õ ád végsõ tökélletet
A kellemek bájának,
Mint a harmat szint s életet
A tavaszi rózsának;
S mint a dicsõ, jóltévõ nap,
Kitõl minden életet kap,
Esméretes ott is még,
Hol örökké áll a jég.
Ki a
tömlöcz penészébõl,
Örök rabság lánczából,
Ki a vakság bús éjjébõl
Vagy a halál torkából
Reménytelen kivonatik
Új, szebb élet kedvébe,
Bár pokolból ragadtatik
A menny üdvességébe,
Nem érezhet, jobbat, szebbet
Gyönyörûbbet, édesebbet,
Mint éreztem, boldog én,
Õt elõször - ölelvén.
Egy szavára - síralmimnak
Elapadott tengere;
Egy szavára - kínaimnak
Elenyészett ezere;
S világosság lõn fejemben,
Mely bús éjben borongott;
S békesség lõn kebelemben,
Mely tûz-harczban szorongott
A zûrzavar homályai,
Hogy a nap tûz-súgárai
Elõször kitörtenek,
Legott imígy tüntenek.
A világ egy
nagy üres tér,
Minden árnyék és álom,
Az élet csak keblünkben vér, -
Egyéb holt, - azt találom,
A miólta kebelében
Örömmé vált gyötrelmem,
S az örömek özönében
Uszik s ferdik szerelmem; -
Mintha a nagy természetben
Õ s én volnánk csak életben, -
S csak szerelmünk eleven, -
Egyéb minden mereven.
Ne
káromold, sõt háláljad
Szíved érzékenységét;
Ne irígyeld, sõt sajnáljad
Sok szív ércz-keménységét:
A kemény és érzéketlen
E nagy lánczban hibás tag;
Mint a kõszirt terméketlen,
Elvész benne az életmag:
Érzékenység a nemzõje,
Táplálója s éltetõje
Minden szép-, nagy- és jónak,
Minden lantra méltónak.
Mint egy nap az esztendõben,
Mint a madár felettünk,
Vagy felhõ a levegõben,
Úgy repûl el életünk;
Míg Amornak örömei
Boldogítják szívünket,
S a bölcseség törvényei
Világítják fejünket; -
De mász, sõt áll az ideje,
Kinek üres szíve s feje; -
Jobb, ha nem él az olyan,
A kin ilyen átok van.
Éljük (dorgálni ki meri?)
Az ifjúság örömit,
Míg a vénség nem keveri
Öröminkbe ürömit.
Éljünk, a míg ifjak vagyunk,
Míg életünk földje bõ,
Míg termékeny keblünk s agyunk, -
Mert eljön majd az idõ,
Hogy megtompúl az érezet,
S egyedül az emlékezet
Lesz öröme szívünknek
S legfõbb java éltünknek.
Mint a tavasz virágzatja,
Mindenegy más fajzatú,
S minden fajnak más látszatja,
S mind tulajdon illatú;
Úgy mindegygyik szépségének
Tulajdon a kelleme
És tulajdon kellemének
Az öröme s érdeme, -
A szívnek és érzelminek,
A léleknek s képzetinek
Ezerféle kedvére
És gyönyörûségére.
Most négyszer
hét esztendeje,
Lõn kezdete létemnek;
De csak az volt az eleje
Valóságos éltemnek,
Midõn (második nyár most lesz)
Lízám! nékem így szóllál:
«Ha szerelmem boldoggá tesz, -
Boldogságod helyén áll!»
Mind addig, - csak hogy mozogtam;
Nem tarthattam, bár ha fogtam; -
Akkor újra teremtél,
Szívem csak azóta él.
Ha nem érnek az elmével,
Óh vers, ólom lábaid,
És a szívnek érzetével,
Nyelv, nem birnak
szavaid;
Hát jobb, óh vers, csak elfúlnod, -
A nehéz vers fertelem;
S néked, nyelv, jobb elnémúlnod, -
A selyp hangzat sérelem.
Így lesz féreg-csúsz-mászássá,
Így lesz varjú-károgássá,
Óh sas, fellengezésed,
Fülemile, zengésed.
Az emberszív, valamíg vér,
Érzelmet vált és cserél;
Mindég kiván, sovárog s kér,
Tellik, ürûl, reményl s fél.
Boldog szív, mely, a mit kére,
A sorstól megnyerhette;
Mely nyúgalom-partot ére
S reményét nem vesztette.
Ez órában jó érzemény,
A jövõre kedves remény:
Boldog annak élete,
Ki már erre mehete.
Az elsõ csók ajakiból
Mint ragadt-meg engemet!
Szinte minden
sarkaiból
Kiforgatta létemet.
«Rég-szeretett, hát enyém vagy!
Semmi sors nem választ el!»
Egész lelkem ezen egy nagy
Gondolatba lobbant fel.
S mint az árnyék a szálfáknak,
A nap és hold a világnak,
Néki szívem oly hive,
Oly hivem az õ szive.
Ha úgy
nézed szépségedet,
Leány, mint fõ javadat,
Szánlak, gyarló, én tégedet,
Mert megcsalod magadat.
Hidd el, kevés ez magában;
S gyakran ennek birtoka,
Az õ rövid tartásában,
Hosszú búnak az oka.
Gondolj szíved- és lelkeddel
Többet, mint sem szépségeddel:
Ez naponként fogy és vész; -
Holtig tart a szív és ész.
Asznak a
rét virágai,
Hervasztván az õsz szele;
Némák berkünk lantosai,
Sárgúl a fák levele! -
Az ifjúság kellemei,
És tüzei s kényei,
Az életnek örömei,
Reményei s kedvei, -
Minden a nagy természetbe
Így megyen bús-enyészetbe!
Éljünk szívünk- s lelkünkkel,
Mert mink is így megyünk-el.
Rokon ember-társatokkal
Kik jót tenni gondoltok,
S vagy színekkel, vagy hangokkal,
Vagy versekkel rajzoltok!
A természet legyen kútfõ
Minden érzett- s gondoltban;
Õ legyen tárgy, õ próbakõ, -
Ha másként van, - nem jól van.
Ez örök nagy igazságot,
Melytõl hogyha félrevágott,
Majomjáték munkátok, -
Eszetekben tartsátok.
Hûlt helye
a sûrû dombon
A sok madárfészeknek;
Levél helyt a dió-lombon
Csókák s varjak lebegnek;
Fûrj és fecske menni készül,
Gólya, daru eltünt már;
A denevér tornyában ül,
Estvénként most már nem jár;
Hamvas ködben lábbog a nap;
Hervad, pusztúl a domb és lap; -
Itt az õsz! de legyen bár, -
Öröminkben nem lesz kár.
Szegény
vagy rosz belsejébe
Ki maga nem tud lenni,
Ki szívének rejtekébe
Fél s nem szeret bémenni:
A ki önnön társaságát
Mind örökké kerüli;
Vagy esméri silányságát,
Vagy magát nem becsüli.
Bizonyos az, hogy hiános
Ember, a ki, ha magános,
Jó társra nem tehet szert;
Sajnálom az oly embert.
Szerelemrõl, hogy jól írjon
Akárki, és tüzesen,
Szükség: érzõ szívvel birjon
És igazán szeressen.
Ovid, Sappho s több mások is
Oly jól azért irának
Szerelmeket, mert magok is
Szerelmesek valának.
Minden Musa bár fejedben,
Amor nélkül kebeledben,
Akármiként igyekezz: -
Leirt tüzed hideg lesz.
Nem ki
névért, dicsõségért
Mássza Pindus bérczeit,
Vagy alacsony nyereségért
Írja halom-verseit;
Hanem az, ki, ha lelkében
Gondolatok virradnak,
Vagy felhevûlt kebelében
Érzemények fakadnak,
Lantot ragad, s mi érdekli,
Kedvesinek elénekli, -
Kiben a vers így terem,
Az énnékem emberem.