| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Kisfaludy Sandor Kisfaludy Sandor összes költeménye IntraText CT - Text |
Ti, kegyes ég szülöttjei,
A szép és jónak ékei,
Amor bájos testvérei,
Élet és öröm lelkei,
Gratiák! - kegy istennéi
Hellának és Rómának,
Óh! legyetek barátnéi
Egy áldozó scythának! -
Nékem, ki most dicsõségtek
Háladásúl hirdetem,
Minthogy annyi kegyességtek
Boldogítja életem;
Kivált azon kegyelmetek,
Hogy õt nékem adátok,
Kit magatok neveltetek,
S ki most fényt hoz reátok.
Oldjátok
meg, mint Wielandnak,
Nékem is báj-övetek!
Hadd zengje a magyar lantnak
Hangja is kellemtek. -
Jöttök, szívek istennéi, -
Öveteket nyitjátok? -
Socratesek barátnéi!
Egek! egek! mit látok? -
Az egész
nagy természetben
Semmi sincs egészen ép,
Nincs egészen jó keletben,
Egészen jó, nagy és szép
Egyéb, a mit kezetekkel
Formálva megérétek,
És isteni lelketekkel
Bájolva megihlétek.
Mi az ember
nélkûletek?
Mi a szépség és erkölcs? -
Mind ezek csak történetek,
S az ember csak vér-gyümölcs.
Mik az ember örömei,
Ha nem vagytok lelkeik?
A lélek s test szépségei,
Ha nem vagytok ékeik? -
A
szépségnek, nélkületek,
Nincs módja, nincs alkalma;
Kegy-istennék! csak tõletek
Jön ereje, hatalma:
Ti benne felolvasztjátok,
A mi kemény s mereven,
S szépre, jóra indítjátok,
A mi abban eleven.
A bájoló
kegyességet,
Melyet ki nem ejthetni,
A mosolygó édességet,
Melyet meg nem fejthetni;
Azt a maga-kedveltetõt,
Melyért a szív fennen ég;
Azt a mélyen érezhetõt,
A mibõl áll a szépség.
Mely mind
szõrben, mind biborban,
Apró s nagyobb formában,
Mind fiatal, mind vén korban,
Örökké szép magában; -
Mind ezeket tik adjátok,
Három kegyes testvérek!
Mind ezek a ti munkátok,
Mindenható tündérek! -
Amor, ama nemesebbik,
Ki bölcset is érdekel,
Ama lelkesb s édesebbik,
Kirõl Petrarch énekel;
Kinél nem czím nyom érdemet,
Vagy pénz, hanem szív és ész,
Tõletek kér kölcsön szemet,
Ha magának tárgyot néz.
S tartósokká ti teszitek
Vértõl csélcsap lángjait;
Mert isteni kellemitek
Megkötözik szárnyait.
Nélkûletek csapodárok,
Mint a lepkék, kényei;
A sírig hív emberpárok
Hatalmatok mívei.
Azon ifjú,
kit elragad
Egy szép szûznek személye,
S lelke hevûl - s keble dagad -
S hogy magát kibeszélje,
Szívének mély hangjaival
A szûz éneklõje lesz,
Ez is, szive lángjaival
Áldozatot néktek tesz.
A szûz, ki
hû kedvesének
Oda lankad ölébe,
S még sem csorbúl fõ kincsének
Legparányibb részébe;
Sõt ártatlan szerelmével
Szíve, lelke szebb s jobb lesz, -
Ez is tiszta szemérmével
Áldozatot néktek tesz. -
Nélkûletek
vagy rágalom,
Vagy lankadt a társaság;
Nélkûletek vagy únalom,
Vagy száraz a vígaság.
Az elmének szebb lángjai,
A szív ömlõ kéjei,
A múlatság szebb hangjai,
Kellemetek mívei.
Általatok könnyebbûlnek
Az életnek terhei;
Nemesednek, szelídûlnek
A szív érzeményei.
Általatok a vénségnek
Kisimúlnak ránczai,
S a legerõsb gõgösségnek
Megvétetnek sánczai.
A Musáknak,
nélkületek,
Csekély az õ érdemek;
Általatok és tõletek
Jön õ minden kellemek:
A kellem, mely kerestetvén,
Annál inkább távozik,
S tanúltatván, követtetvén,
Csak majommá változik.
Kegy-istennék!
nélkûletek
Csak kezdet a mesterség;
Durvák, vadak a nemzetek,
Értetlen az emberség:
Ti szereztek kedvességet
A testnek és ruhának;
Ti szereztek örökséget
Mindennémû munkának.
Lethébe
dûlt nélkûletek
Ezer munka, noha jó;
A jó s hasznos csak veletek,
Csak, ha tetszik, állandó.
Csekélységek, mert tetszenek,
Mert élteti lelketek,
Bár századok elteltenek, -
Élnek most is veletek.
A
legmélyebb tudományok,
Bár mennyi volt érdemek,
A legdrágább alkotmányok,
Mivel nem volt kellemek,
Melyek által a szíveknek
Mindenkor tetszhessenek,
Úgy elmúltak, hogy neveknek
Hirmondóik sincsenek. -
Nélkûletek
a bölcseség
Nem szerencse minékünk,
Hibázván benn a szivesség.
Mely fõbb emberiségünk;
A szív édesb érzésinek
Szivetlen megfojtója,
S legszebb, legjobb öröminek
Komor kárhoztatója.
A bölcsek
ti nélkületek
Csak hordókban tunyognak;
Öröm nélkül foly életek,
Mint a komor baglyoknak.
Így lenni bölcs, - hogy szívünkkel,
S öröminkkel fizessünk? -
Ez érdemtõl, jobb, essünk el, -
Csak boldogok lehessünk.
Az egy egész szép termetnek
Öszvehangzó kelete;
S e szép egybe folyt keletnek
Bájt lehellõ élete;
A szép helyzet, szép mozdúlat,
Melyben nincsen szegelet;
Elmésség, mely lelket múlat,
S édes öröm-magot vet; -
Az a tiszta
szeméremnek
Elpirúló rózsája,
Hol a tüzes szerelemnek
Gyúladni kezd fáklyája;
A száj édes mosolygása,
Ama szívet fogó lép;
A fõ csüggedt andalgása,
Mely szívet és lelket tép;
Ama könnyû,
víd bölcseség,
Mely magát nem fújja fel;
A tûz, melyben nincs szelesség,
Mely csak éltet hevével;
Finomság, mely nem ravaszság,
Nem finnya vagy kényesség;
Csinosság, mely nem czifraság,
Vagy kinyirbált pipesség.
A büszkeség
és hatalom,
Mely soha nem dagadoz;
Az alázat és alkalom,
Mely porig nem hajladoz;
Az az önnön kelleminek
Ártatlan nem tudása;
Az az önnön érdeminek
Ön magába vonása; -
S ez a Lízám szemeibõl
Mennybe nyíló tekintet,
Mely gondjaim körmeibõl
Engem mindjárt kiinthet; -
S ez a Lízám szép szívében
Lakozó szûz szemérem,
Melyet minden verésében
Imád minden csepp vérem. -
Socratesek bölcsesége,
Melyben semmi kemény nincs;
Szelíd, szíves embersége,
E legdrágább, legfõbb kincs,
Ovid könnyû elméssége,
Juliája Rousseaunak,
Xenophonnak kedvessége,
Tûz-ódái Sapphónak;
Correggio rajzolati,
Phidiasnak szobrai,
Wieland lelkes gondolati,
Mozart bájos hangjai;
Cicerónak beszédjei
Az egybe gyûlt Romához;
Lízám édes levelei
Kedves barátnéjához; -
Hogy amott
egy ragyogó szép
Szeretetlen hervadoz,
S itt egy szembe sem tünõ kép
Szívet s elmét ragadoz!
Hogy Ninonért õsz korában
Fiatal szív gyúladoz;
S egy más legszebb virágában
Unalomban kajladoz;
Hogy a rút
elfedezheti
A sors mostohaságát;
És a vén elfelejteti
A vér tulajdonságát;
Hogy a dalos Anacreon
Akkor is még enyeleg
S rózsa s szegfõ koszorút fon,
Midõn sírba szédeleg; -
Hogy Lais megszeretteti
Magát a nép javával;
Augustus elfelejteti
Brutust, Catót Romával;
Hogy Horácnak dicsõsége
El nem vész, míg ember lesz;
Hogy Pericles felesége
S öcscse oly sok csudát tesz; -
A kellem, mely többnek látszik
Emberinél, földinél;
A tudósság, mely csak játszik,
Midõn tárgya nagy, bõ s mély; -
Mind ez és több itt a földön,
A mit le nem festhetek,
Óh Gratiák! tõletek jön -
A ti bájos mívetek. -
Jertek!
áldott Hunniának
Szerencsésebb fiai!
S ti fiai Dáciának,
De csak olyan fajai,
Csak ti, a kik nem levétek,
Hogy csupán csak legyetek;
Kik feljebbrõl eredétek,
S több szívetek s lelketek;
Ti is,
legszebb alkotmányi
A természet urának,
Asszonyai és leányi
A két magyar hazának:
Kik nem azért születtetek,
Hogy csupán csak szüljetek;
Hanem arra termettetek,
Hogy mindenünk legyetek:
Jertek, óh!
és forgassátok
E gyönyörû báj-övet;
Ebben itt feltaláljátok
Ama csuda kincs-követ,
Melylyel birván, szaporodnak
A lélek s test kellemi;
S az életnek nagyobbodnak
Örömei s érdemi.
A világ
nagy tengerébõl,
Melyben éltünk hánykódik,
Indúlatink szélvészébõl,
Melyben szívünk vívódik;
És kormánya értelmünknek
Annyiszor megakadoz;
S vitorlája reményünknek
Annyiszor megszakadoz; -
Boldog, ki kievezhetett
S szerencsésen kiköthetett
A nyúgalom keblébe,
Egy asszony hív ölébe.
A
mesterség: boldog lenni,
Igen könnyû, de ritka;
Nem kell ezért messze menni, -
Bennünk vagyon a titka.
Sándor s Caesar a világot,
Hogy boldogok lennének,
Felforgatták, - boldogságot
Ám de még sem nyerének. -
Szív és lélek valóságom;
S azért minden boldogságom,
A két legszebb érzelem;
Barátság és szerelem.
Oh te,
szívem kedveltjének
Elsõ édes irgalma!
Elsõ csókja szerelmének!
Kínaim szép jutalma:
Szívemnek mély fenekében,
Ott sajogsz te most is még;
Üdvezítõ erejében
Tüzed mindég bennem ég.
Bár mi légyen már belõlem,
Elmondhatom azt felõlem:
Nem hiába reméltem -
Mert szerettem és éltem.
Mit nem
kíván, miket nem sejt,
Mit nem hisz az emberszív!
S az emberész hol nem jár s fejt! -
Példánk a sok elmemív.
De ha mind ezt jól felvesszük, -
Mind csak álom, gõz és szél;
S fájdalommal azt érezzük,
Hogy piczinyt több - semminél.
Az igazság mértékével
Kebelünkben kevés kél el:
Csak az erkölcs s szerelem
Megnyugtató élelem.
Ha
némelykor - csak futtában
Forgatván a múlt idõt,
Bal sorsomban, - más karjában
Képzelem magamnak õt; -
Megrendûlök, - felborzadok,
A vér megfagy eremben, -
Elhalok; - s meg fellázadok, -
Pokol terem keblemben;
S megczáfolni gondolatom,
Kebelemhez szorongatom
Kincsemet s megcsókolom, -
S enyém vagy! azt
gondolom.
Szabadságban, szeretetben
Minden vígad, a mi él.
A megújult természetben; -
Lízám! szíved - mit beszél? -
Halljad csak a fülemilét
A mogyoró-sûrûben? -
Nézd csak a sok tarka pillét? -
Be szép itt a zöld fûben! -
Oh szeressünk! - Adj csókokat!
Éljünk! - igen, igen sokat!
Szerelmesek, szabadok -
Adj csókot! - én is adok.
Balul téssz, ha kárhoztatod,
Megõszült bölcs, versemet;
Inkább szíved sajnálhatod,
Hogy nem érzi tüzemet.
Tekints vissza életedre
S vizsgáld édes kedveit;
Tedd kezedet a szívedre -
S valljad meg kútfejeit:
Szíved legjobb érzeményi,
Nemde Ámor szüleményi? -
Jaj a szívnek, mely kiég!
Annak verni - már elég.
Hogy elõször megnyílt nékem
A szemérem levele,
Mely fedez üdvességem, -
S elõttem volt kebele, -
Boldogító szándékában
Emelkedve két halma
Az érzemény hullámjában -
Hûségem szép jutalma! -
Hah! mit érzett szívem akkor?
Istenné lett az ember-por; -
Szerelmem ez órája
Éltem legszebb rózsája.
A teremtõ
szerzeménye
A házasság kötele;
Elsõ ember-teremtménye
Megköttetett már vele.
Ez az, a mit megmenthetett
Temérdek sok javából
Apánk, hogy kiverettetett
Éden boldogságából.
De most immár átokká lõn
Ez a jó is itt a földön:
Most egy boldog házasság
Csudált, gúnyolt ritkaság.
Az egész nagy természetbe’
Most a tavasz langyával,
Mindennek új tenyészetbe
Indúlt forró vágyával;
A földnek zöld zománczában,
A víz folyó tükrében,
Az ég tiszta zafirjában,
Minden állat keblében
Mint él s örvend a szerelem! -
Hah! milliom gerjedelem
Ostromolya keblemet, -
Oltsd! oltsd, kedves, tüzemet.
Ha a hideg, feszegetõ
S mélyen hatni vélõ ész,
A szívvel nem egygyezhetõ, -
S azt tartja, hogy mind elvész
Az a sok szép és felséges,
A mit érzünk keblünkben;
Az isteni s dicsõséges,
A mit sejtünk lelkünkben; -
Hogy elvész, mert csak pára volt,
A mi bennünk érzett s gondolt; -
Óh, hát húnj el bennem, ész! -
Mert engem te döggé téssz.
Ezen földi por-életben,
Hol semmi sem állandó;
Hol alig van tenyészetben
Minden - mindjárt múlandó;
Hol a szívnek éh reményit
Ezer öröm kínálja;
De született érzeményit
Csak - ezer füst táplálja;
Itt - egyedül a szerelem
Az az öröm-fejedelem,
Ki létünk megtöltheti
S földünk mennyé teheti.
Nincsen, nem volt, nem is lészen,
Ki aszszonytól született,
A ki épen és egészen
Virágzásig nõhetett, -
Hogy Amor rajt erõt nem vett, -
Vagy, ha nem vett, nem vesz még,
Midõn szíve már kifejlett, -
S hogy így van, áldunk, óh ég!
Amor nélkül Szibéria
Volna e föld, s apathia
Ezen földi életünk; -
Bölcsen van, hogy szeretünk.
A szerelem ád kezdetet
Mindennek e mindenben;
Ezt a roppant természetet
A szerelem tartja fenn;
A mi van, mind általa lett,
A szerelem által él;
A nap alatt, a nap felett,
Minden között õ kötél.
E hatalomnak ellene
Óh ész, törnöd nem kellene:
Mert akárhogy rángódol -
A szív mégis meghódol.
A mely szívnek érzeményi
Már oly keblet lelhettek,
Melyben legédesb reményi
Érlemetre mehettek;
Az könnyen lecsendesíti
Egyéb indúlatjait,
Az könnyen kielégíti
Többi kivánatjait;
Mert ezeket a szerelem,
Mint legerõsb gerjedelem,
Királyképpen kényére
Taníthatja kezére.
A szerelmet, melyre két szív
Természete szerint vágy;
Melyet a bölcs örömnek hív,
S még az ég is jóvá hágy,
Emberek, ne gátoljátok! -
Mert isteni szerzemény; -
Emberek, ne zavarjátok! -
Mert isteni érzemény:
Az ég ellen tenni vétek;
Oh! sõt inkább terjesszétek;
Hogy boldogok lehessünk,
S boldogokká tehessünk.
A szélnél is sebesebben
Repûl - repûl az idõ;
Veszve, ha mi elmúlt ebben,
Mert az vissza már nem jõ:
Életünk is repûl - repûl,
Egyaránt az idõvel;
A nap, mely ma homályba dûl,
Holnap nem lesz, - más jõ fel.
Hintsük meg hát örömekkel,
S jeleljük meg jó tettekkel
Éltünk minden óráját, -
Szedjük - szedjük rózsáját.
Az öröm egy kényes virág,
Melylyel bánni gyengén kell;
Ha ki ahhoz hevesen vág,
Azt mindjárt ott dúlja fel.
Kár! hogy erre nem ügyelünk,
Ha örömre találunk;
Minden kedvet mohón nyelünk,
S megcsömörlünk, zabálunk.
Csak aliglan érinteni,
Mértékelve hörpenteni,
A bölcs élõ törvénye:
Mert így tovább tart kénye.
Midõn a nap súgárinak
Bíbora is eltünék,
S a gazdagság munkáinak
Utólja is megszünék;
S nékem adott test- s lélekkel
Õ ott fekszik ölemben: -
A menny minden örömekkel
Szívében és szívemben; -
Vajha egy ily szép órában,
Kettõnk egybe-olvadtában,
Minden öszveomlana,
S minket - sírba ontana!
Két dolog van, oly szükséges,
Mint a beszítt levegõ,
Melylyel, ha ki egészséges,
Birjon, - másként szegény õ;
Sõt élet sem az élete -
Egyképpen él a fával:
Az embernek természete
Hozza ezt már magával.
A szabadság és szerelem
E két szükséges két élelem.
A ki nem bir ezekkel,
Azt - a sír csak nyelje el.
A jövendõ reményein
Csügg a kényes ifjúság;
A jelenlét örömein
Szágúldva csak általvág;
Szívét a vén a múlt idõ
Emlékével táplálja õ,
A balgatag, fitymálja:
Mind ez, mind az csalatkozik,
Mert mindenik álmadozik;
A bölcs mindent összevesz:
A mi volt, van s a mi lesz.
Ha csak a szép vonsz tégedet
Könnyen tünõ bájával,
Lassan! - meg ne nyisd szívedet,
Mert ez utóbb nagy kárt vall.
Szükséges itt a figyelem
Higy a próbált szavának:
Vagyon jele a szerelem
Igaz s tartós lángjának:
A mi szépért a szerelem
Ég, tisztelje az értelem:
Hogy a mit szült kelleme,
Megtarthassa érdeme.
A szerelem és reménység
Legkegyesb két csillagunk,
Míg életünk olaja ég,
S a sír felé ballagunk:
E föld csekély örömeit
Emeli az s szépíti
E föld tenger keserveit
Enyhíti ez s deríti;
S ha menésre int a halál,
Ez elõttünk fáklyával áll;
S az meg akkor sem hágy el,
Mikor a sír már elnyel.
Hol nem
jártak gondolatim
Ezen roppant mindenben?
Hol nem jártak kívánatim? -
Míg e boldog Hymenben,
Mint a méh-raj, megszállának
S egy csomóba gyûltenek,
Hogy az élet rózsájának
Kebelében éljenek.
Innen most bár kireppennek,
Messze többé már nem mennek;
Minden öröm bõjében
Lévén Hymen ölében.
Sokszor,
midõn bámúlással
Érzem szívét és eszét;
S õ hajnali mosolygással
Nyújtja nékem szép kezét;
S érzem teli mértékében
Magas boldogságomat -
Szint a mennyek hetedében
Lelem valóságomat,
S boldogságom szerzõjéhez,
Kitõl minden szív sorsot vesz,
Ezer hálát repítvén, -
Csak nem elenyészek én.