| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Kisfaludy Sandor Kisfaludy Sandor összes költeménye IntraText CT - Text |
1.
Hogy
Mohácsnál Árpád népe
A fejét elvesztette;
Hogy a török Hunniának
Szívét ketté metszette: -
Hogy - míg Lajos koronáján
Két hatalmas czivódott,
Mahometnek vad csordája
Magyar vérben gázlódott:
2.
Hogy eltûne
Hunniából
A vitézség, büszkeség,
A jámborság, az igazság,
A barátság, szívesség; -
Hogy elfajúlt Mátyás népe
Híres nemes magától
S veszélyének engedtetett
A sors örök urától;
3.
E veszélyes idõ után,
Mely annyi vérrel folya,
Megbékélvén s megosztozván
Ferdinánd és Zápolya; -
S felállván a hét fõ birák,
Lassanként a békesség
És a törvény székbe ûle
S felderûlt a magyar ég:
4.
Akkor Sümeg
városának
Kálmán volt a mestere;
Sümeg s egész környékének
Igen kedves embere.
Híres, jeles ember volt ez
Sok szép mesterségérõl,
S messze földön isméretes
Hírérõl és nevérõl.
5.
Kálmán vala
az egy neve:
Kinek fia lehetett, -
Errõl tõle senki soha
Semmit ki nem vehetett.
Csak, hogy a magyar s nemes ember,
Azt õ fennen vallotta;
S hogy Rómából jött Sümegre,
Azt is gyakran mondotta.
6.
Szegény
volt; s hogy Sümegre jött,
Hóna alatt egy koboz,
S egy könyvekkel tölt tarisznya
Volt a bútyor, melyet hoz;
S egy serdûlõ szép leányka
Ballag vala mellette,
Kálmán ezt, mint kedves kincsét,
Ápolgatva vezette.
7.
Épen, hogy
a városba ért,
Akkor tevék gödrébe
A mestert, - ki nagy borkulacs,
Rossz brúgó volt éltébe’.
S Kálmán annak hivatalját,
Tisztét s helyét felkérte,
És a város jó papjánál
Czélját legott elérte.
8.
S nemsokára,
hogy néhányszor
Orgonált és énekelt,
S verseivel, hangjaival
Szívet mélyen érdekelt,
S kinyílván, hogy külömbféle
Mesterséget tud õ még,
Csudálta és szerette õt
A sümegi közönség.
9.
Sokat
járt-kelt, látott, hallott,
S tudó is volt valóban
Ez a Kálmán, - ritka ember
Minden
szépben és jóban.
Tudománya annyi vala,
Hogy abból egy század rész
Sok volt, midõn csak hadakat
Forgatott a magyar ész.
10.
Mise alatt,
ha az Istent
Fellengezve dicsérte,
És szavait az orgona
Hangjaival kisérte, -
Ha zsoltáros gondolati
Az egekben járának,
Színe elõtt a menny és föld
Mindenható urának:
11.
Akkor a nép
egy szeráfot
Vélt hallani szavában,
S mennyet-földet öszvezengni
Az orgona hangjában: -
Énekének szárnyaival
Felkapván a lelkeket,
A mennyei idvességgel
Tölté meg a szíveket.
12.
Ha pediglen
gyors ujjakkal
Õ hárfáját pengette,
S szívérdeklõ verseiben
Önn’ dalait zengette;
Ha Mohácsról vagy Várnáról
Szólott Homér lelkével,
Vagy Hunnia diadalmit
Mondta Pindár tüzével; -
13.
Hol
szaggatván, hol tüzelvén
A nyílt magyar lelkeket,
Ezerféle indúlatra
Ragadozá ezeket.
Ha szerelmet dalol vala,
Szívét öntvén versébe,
Elmeríté az érzeményt
A kény gyönyörûjébe.
14.
A lelkével
megegyezett
Ábrázatja, termete;
Szelíd s nemes, szép volt ez is, -
S jámbor az õ élete.
Hanem büszke volt e Kálmán:
Jó szavát az nem vette
Soha, a ki becsületét
Valahogy megsértette.
15.
Becsûlte is
Kálmán mestert
Minden ember s kedvelte,
A jó embert, a nagy mestert
Benne kiki tisztelte.
Szerencsés volt, ki Kálmántól
Egy-két órát nyerhetett;
Szerencsésebb, ki Kálmánnak
Barátja is lehetett.
16.
De a fõrend
kiváltképen,
Sümeg kies körében,
Csorbát érzett Kálmán nélkül
Minden vendégségében:
Ízetlen volt a mulatság,
Melyet muzsikájával
Nem emelt, s nem lelkesített
Ossiáni szavával.
17.
Örömest is
járt õ szerte
Az uraknak házába,
Férfiak- és asszonyoknak
Vegyes társaságába;
Hol versekben adván elõ
Hunniának gyászait,
Bús, nemes, nagy érzésekre
Gyújtá annak fiait.
18.
Nagy hazafi
lévén maga,
Azt szerette volna õ,
Hogy, mint szíve, úgy érezne
A hazában minden
kõ.
Ilyen mester, mint e Kálmán,
A mióta mester van,
Sem elõtte, sem utána
Nem volt Magyarországban.
19.
Büszke is
volt mesterében
Sümeg egész városa;
Sõt, a mi több, süvegelte
Kálmánt Sümeg lakosa,
S az uraság várnagyját majd
Véle egybe vetette,
Mióta a püspök egyszer
Õt magával etette.
20.
Mint a
mester, szint oly jeles
Volt a maga nemében
A leánya, a szép Lóra,
Most már virág-évében.
Mert az atyja által mívelt
Lelkes mesterségekben
Õ is arra vitte volt már,
Hogy - csuda volt ezekben.
21.
Az akkori
kisasszonyok
Gyáva társaságában
Úgy állott õ, mint egy tündér,
Formált valóságában.
Tehetségit, érdemeit
Szépen formált lelkének
Tündöklõbbé teszik vala
Kellemei testének:
22.
Fényben
úszó kék szemei,
Mint a patak kristálya,
Melyben a hold nyári estve
Magát szépen formálja,
Szép lelkének s jó szívének
Valának hív tükrei,
S benne szépen tündöklének
Valójának kegyei.
23.
Ajaka, mint
a cseresnye,
Mely vérsebre pattana,
Meggyûlt feles nedveitõl,
Arczájában olyan a’;
S nem lelketlen csók-adásra
Látszott lenni formálva,
Se nem gyarló csacsogásra
Csörgetõnek csinálva.
24.
Arczájának
atyjáéhoz
Hasonlító vonási,
S minden kegyes érzeményre
Szemérmes szép nyílási;
Általában tetemének
Deli sugár termete,
Alázatos viselete
S példás tiszta élete.
25.
Beszédibõl
kisugárzó
Csillagi egy elmének,
Melybe Kálmán tanítási
Sok tudományt öntének;
Úgy felkapták ezt a szûzet,
Hogy, szintén mint atyjának,
Oly híre járt szájról-szájra
A szép Mester-Lórának.
26.
Sümeg köre
fészke vala
Akkor is sok nemesnek;
Csaby Miklós házát tarták
Itten fõkép jelesnek.
Eme Csaby, Rendek ura,
Ottan lakott Rendeken; -
Derék ember és tehetõs,
Bírt még sok más helyeken.
27.
Most, midõn
a magyar szívek
Sorsaikban bátrabbak
Lettek megint a békében
S egymás eránt nyíltabbak,
Az õ háza, kedveltetvén
Ifjúságtól, vénségtõl,
Mindég forrott a sok úri
Jövõ-menõ vendégtõl.
28.
A gazdának
emberséges,
Barátságos jó szíve,
(Tulajdona a magyarnak,
Ki vérének még híve,)
Vonszá oda úgy az embert
Miklós úrhoz Rendekre;
Az ifjaknak vala fõkép
Az udvara kedvekre:
29.
Tudniillik:
három rózsa
Virágozott házában,
Leányai, minden
egyik
Másképen szép magában,
Ágnes, Gunda és Piroska
Voltak az õ neveik, -
Drágák, minthogy nagy értékkel
Adódtak szép kezeik.
30.
Miklós
lévén legutolsó
A Csabyak fajában,
Ezek voltak örökösi
Valamennyi javában.
Azért, szinte mint bucsúkban,
Jött-ment Csaby házánál
Az ifjúság, s bálványozott
A három szûz lábánál.
31.
Kálmán is
megfordúlt gyakran
Leányával Csabynál;
Szeretett ez andalogni
Hárfája bús hanginál;
Kedvelte õ a tudományt,
S a szépmesterségeket,
Ámbár hadban töltvén éltét,
Nem ûzte volt ezeket.
32.
Mert
meghódít minden embert,
A kiben nem kõ a szív,
Az õ bájos hatalmával
A jól elsûlt mester-mív;
S szelídséget, szivességet
Lehelvén a mesterség,
Nemesebb és boldogabb lesz
Általa az emberség,
33.
S nem
külömben bánt a jó úr
Kálmánnal és Lórával,
Mint egy kedvelt barátjával
S leányinak társával.
Nemes lévén, noha szegény,
És mesterség kenyere,
Az urakkal evett-ivott
Sümeg híres mestere.
34.
Egykor
Miklós poharára
Sokan öszvegyûltenek
Csaby gazdag udvarába,
S igen vígak lettenek:
Vegyes vala a társaság
Férfiakkal, hölgyekkel; -
Ott volt Kálmán és leánya
Muzsikai szerekkel.
35.
Az ifjak
közt legjelesebb
Bakacs Elek vala ott, -
Szép s dús úrfi, - látására
Sok leányszív dobogott.
Ura volt õ sok falúval
Bíró Somló várának:
Még Zápolya adta volt ezt
Már nem élõ atyjának.
36.
Amaz idõk
zavarjában,
Hogy az erõ fegyverrel
Bánt és végzett kénye szerint
A gyengébbik emberrel;
Midõn törvényt s igazságot
Hatalom, kard s ököl tett,
S ki, mint akart s erejétõl
Tellett, jó-rossz lehetett; -
37.
Elek úrfi
mégis jó lett
Szilaj szabadságában,
Jó ember, mert természete
Jóra indúlt magában;
De jó szíve mellett mégis
Délczeg, daczos és szilaj,
Örök harczban neveltetvén,
Hol vad lesz az ember-faj.
38.
Békességben
lévén ekkor
Omár kontyos kölykei,
Fészkeikben tartózkodtak
Hazánk nemes hõsei;
S Elek most még nem ismérvén
A szerelem hatalmát,
Vadászattal öli vala
Napjainak únalmát.
39.
Most
Csabynál, hogy az urak
Éltéért a gazdának
Somló arany cseppjeibõl
Vidám kedvet ivának,
Így szól Csaby: «Kálmán szomszéd!
Mondd el az én nótámat,
Azt, a melyben véremmel is
Megváltanám hazámat!»
40.
S már elõre
könnyek tölték
A nemesnek szemeit;
S mintha csak elvágták volna
Az öröm víg neszeit.
S Kálmán mester térde közé
Vévén hangos hárfáját,
Bús és komoly helyhezetben
Így énekli nótáját:
41.
«Eljött
zúgva és ordítva
A sors vészes órája,
S kihányatik sarkaiból
A magyar szép hazája!
Mert Mohácsnál elvész Lajos,
Mint Ulászló Várnánál;
És Zápolya - nem Hunyady -
Trónust les és - hátul áll.
42.
Mint midõn
a feldagadott
Tenger zajos árjai
Határjokban meg nem férvén,
Kitolyongnak habjai,
S minden gátot elszaggatván
Tovább tovább rontanak
És útjokban irgalmatlan
Veszélyt, halált ontanak: -
43.
Úgy a
török, határjában
Meg nem férvén dölyfével,
Vad keblében veszélyt hordva
Kizúdúl mord népével, -
S tûzzel vassal dúlva mindent
A magyar nép vérében
S hamvaiban, Budán áll meg,
Az országnak szívében.
44.
Haj! s most
ezer irtóztató
S hajborzasztó formában
Jár az ínség és a halál
Szélt-hosszat a hazában.
Mohács magyar vértõl kövér,
S csontból támadt halmain
A halál dög-lehellete
Jár a szelek szárnyain.
45.
Hunnia egy
tátott nagy sír,
Feneketlen s éktelen,
Árpád népét elnyeléssel
Fenyegeti szüntelen.
Nincs hazája a magyarnak!
A földön fut tétova, -
Magát ûzi és kergeti
Török alatt a lova.
46.
Némán néz
az idegenbõl
Õseinek fészkébe,
Fáj szíve, fáj! - és csikorog -
S vérköny ég s forr szemébe’;
Valamerre szeme tekint,
A rémítõ vázt látja,
Kinek ínség-szükség neve, -
Éhség s halál barátja;
47.
Ki borzadva arra mutat,
A merre dúlva mindent
A háború, vérnyomain
Holtra holtat rakva, ment.
Hol vastag füstgomolyokban
Tûntek falúk, városok;
S vért-tajtékzó patakokban
Múltak csoport lakosok.
48.
Hol vérétõl hízott földjén
Kenyeret nem gazdája,
Nem az arat, - éhel vész az! -
Hanem szultán basája.
Hol jajgató csoportokban
Visznek Iszter habjai
Magyarokat, kik, szegények,
Most a pogány rabjai!
49.
Hát békével nézzük, tûrjük
Ily veszélyét hazánknak? -
Nézzük, tûrjük ily sérelmét
Elszaggatott anyánknak? -
Mily fertelem éli, öli
Asszonyink szûz testeit! -
Hah, jobb ezer sebbõl ontsuk
Éltünk piros cseppjeit.
50.
Rajta! rajta! hazafiak,
Rajta, Árpád fiai!
Ne hagyjuk, hogy fészkeinket
Lakják Ómár fattyai.
Hazánk sorsa Hunyadyvá
Tegyen mindenegyünket, -
Áldja Isten fegyverünket,
Vezéreljen bennünket!»
51.
Így énekelt Kálmán mester,
S könnye sürûn potyogott;
Kevés szem volt körülötte,
Melyben köny nem csillogott.
A társaság örömzaja
Néma búvá változott;
A gyász-ének minden szívben
Nagy indúlást okozott.
52.
Könynyel voltak megkeverve
A bor arany-cseppjei,
Felszaggatva a magyar szív
Kedvvel hártyás sebjei.
«De most egy mást, kedves Kálmán!
(Így unszolt a társaság,)
Egy víg dalt, mert igen fáj ez, -
Minden szava sebet vág!»
53.
«Urak!
(felel Kálmán mester)
Magyar vagyok és nemes!
Nem tud a szív víg nótákat,
Midõn súlya tetemes;
Fáj a szívem, sír, valamíg
Hazámban e fene ûl, -
Valamíg egy boldog óra
Néki jobb sorsot nem szûl.
54.
A leányom
mondjon egyet, -
Mondj, leányom, egy víg dalt,
Te, kiben az élet kedve
S öröme még ki nem halt.
Az ifjúság könnyû kora
Csak múlólag érezi,
A mi az õsz hazafinak
Buzgó lelkét vérezi!
55.
Ne, óh ne
is érezzétek
Azt, hazám szép szûzei!
Hogy erõben tenyészszenek
Kebletekben hõsei,
Kik megváltsák véreikkel
Egykor õsök siralmit,
Bár a fû benõtte is már
Akkor ezek sírhalmit!»
56.
Szemérmesen
vonakodva
Kálmán akaratjára
A szép Lóra s elpirúlva
Sokak unszolására,
Végre mégis lantjához nyúl,
S általfutván húrjait,
Szépen ejtett hangjaihoz
Imígy ejti szavait:
57.
«Kemény tél
van, - nagy zivatar, -
Üvölt, ordít a felszél;
Tép és szaggat, kapkod, csapkod, -
S közel vagyon már éjfél:
Pok várának magas tornyán
A vas kakas csikorog;
És az erdõ a vár körül
Zajog, bömböl és morog.
58.
Mélyen
alszik a gazdasszony
Özvegy nyoszolyájában:
Férje messze a táborban,
Nándorfejérvárában.
Poky Márton ez, Mátyásnak
Igen kedves embere; -
A magyarnak szerencsés volt
Akkor az õ fegyvere!
59.
A
kisasszony van csak ébren,
Pokynak nyílt Rózsája;
Nem alhatik, - háborgatja
Naponként várt mátkája;
Gábor ez, egy derék ifjú,
Ládonyiak fajából;
Õ is most a törökön van
Vitéz indúlatjából.
60.
Poky Rózsa
van csak ébren;
A vén dajkát mellette,
Minthogy a vén mátkát nem várt,
Az álom levetette,
Egyszerre nagy lárma támadt, -
Embernyomok kopognak;
Fülel Rózsa, - remeg szíve -
És erei buzognak.
61.
«Nyiss
ajtót, nyiss, Rózsa fiam,
Ereszsz hamar melegbe;
Immár szinte megmeredek
Itt a szörnyû hidegbe’!»
Megismervén atyját Rózsa,
Szobájába ereszti, -
De, hogy másod magával jön,
Ez Rózsát megijeszti.
62.
Egy vén
lantos jön Pokyval,
Térdét veri szakállja,
S legalább száz telet mutat
Arczájának aszálya.
«Kamrád mécse volt szerencsénk,
Annak vevén útunkat,
(Mondja Poky) különben biz’
Eltéveszténk magunkat.
63.
Bort, fiam,
bort! hadd oldódjék
Tetemünk fel fagyából;
Csenddel járj s tégy, - fel ne verjed
Az anyádat álmából! -»
S Rózsa magát leoldozván
Az atyjának nyakáról,
Elmegy, - bort hoz, - és kérdést tesz
Az elmaradt mátkáról.
64.
«Az,
hallod-e, (felel Poky)
Derék bajnok, nagy vitéz;
De szegénytõl oda maradt
Az egyik láb, egyik kéz! -
De bármely nagy vesztesége,
Örülj csonka mátkádnak:
Vitézsége volt mentõje
Királyának s atyádnak!»
65.
«Hálá
Isten! (úgymond Rózsa)
Hogy él atyám s a király!
De az Isten nyila sújtson,
Valahol egy török áll! -»
S az örömtõl s fájdalomtól
Egykép nyomott szívének
Kisajtolt könyzáporai
Az atyjára esének.
66.
«De él még
õ? (kérdi tovább)
És a szive egész még? -»
«Él, fiam, él, (felel Poky)
Nem ugyan úgy, a mint rég;
Hanem csonkán s bénán, s holnap
A királylyal Pokra jön;
A gyûrûért végez veled,
Melyet ada s tõled võn.
67.
Miként van
csak amaz ének,
Melyet ma a hidegben
Dalolsz vala, lantos pajtás?
Mondd el most a melegben! -
Furcsa volt az, a szíveknek
Adja elõ csinjait;
Hallgasd, Rózsa.» - És a lantos
Imígy kezdi szavait:
68.
«Annyiféle
a szerelem
Az emberi szívekben,
A hányféle a természet
Mindegyenként ezekben;
Sokféle hát a szerelem: -
Ez fellengõ, mint a sas,
Amaz buja, mint a veréb,
Ez állandó, mint a vas;
69.
Ama’
szelíd, mint a galamb,
Mindég csókol s biberkél;
Eme’ dúló, mint a szélvész,
Háborúban, zajban él.
Ez csapodár, mint a lepke;
Az tiszta, mint a kék ég;
Ez forró, mint a nyári nap,
Az oly hideg, mint a jég;
70.
Ez
reménynyel tölt szivárvány, -
De csak múló tûnemény;
Az, mint a kõ, mint a márvány,
Hajthatatlan és kemény,
Ez pókháló, enyves vesszõ,
Vagy czégéres fogadó,
Bármi, ami bele akad,
Néki mindegy, minden jó;
71.
Ez lágy és
híg, mint a viasz,
Minden formát felvevõ;
Az testetlen, csupa lélek, -
Eme’ mindent megevõ;
Amaz mint a száraz tapló,
Hamar szikrát fog s meggyúl:
Eme’ kényes, mert mennyei -
Csak fajával párosúl;
72.
E’ szomorú,
gondolkodó,
Néma s csendes, mint a sír;
Ama’ vidám, szökik s tánczol,
Csacsog, ha szól avagy ír.
Ennek vadon magánosság
Az õ kedvelt lakhelye;
Annak zaj kell és múlatság,
Másként üres kebele;
73.
Ez jön s
meg’ megy, mint a fecske,
Csak idõ- és sorsként hív;
Az csupa szív és érzemény,
Csak egy tárgyért verõ szív.
Te magános, te rideg szív,
Válaszsz társat ezekbõl
A sokféle, szép, rút, jó, rosz,
Szegény s gazdag szivekbõl!»
74.
«Tiéd,
fiam (kérdi Poky)
Köztük van-e ezeknek? -»
«Köztök van, haj! (felel Rózsa)
Utólján az éneknek:
Ez csupa szív és érzemény,
Csak egy tárgyért verõ szív!
Bár ha csonkúl, bénúl tárgya -
Hozzá minden sorsban hív!»
75.
Elveti itt
a vén lantos
Ál-hüvelyét, arczáját,
S Ládonyi lesz, - s ép két kézzel
Átöleli mátkáját.
«Várj, alakos! (mond a leány)
Meg lészsz te is próbálva;
S ha a próbát ki nem állod,
Törökûl megczibálva!»
76.
Kaczag Poky
a játéknak;
Másnap eljön a király:
Õ gondolta a játékot, -
Kaczag, hallván, miként áll.
S menyegzõ lett a királynak
Még Pokvárott létébe’: -
Gábor Rózsát haza vitte
Mihályiba, fészkébe.»
77.
Imígy zengé
Mester-Lóra
Regéjét és énekét,
S szinte minden szívnek máskép
Szállá az meg fenekét:
A figyelmes füleken be
Mélyen szívre hatának
Édes bájos zengzetei
Fülemile-szavának.
78.
A szemeit
földre szegzé,
Mintha szépnek lennie
Szégyen volna, s szerelemrõl
Vétek énekelnie.
S mint a midõn megpirítja
Az esthajnal rózsája
A liliom havát s lángol: -
Úgy ég Lóra arczája.
79.
Tapsol vala
a társaság
Lórának, és tombola,
Csak Elek nem, - Elek úrfi
Bámult, - de nem tapsola.
Hanem, hogyha lehet vala,
Lórát az õ lantjával
Õ inkább felfalta volna
Egyetlen egy csókjával.
80.
Mohón
nyelé, a mit látott,
Lóra édes bájait;
Mohón nyelé, a mit hallott,
Az ének bájhangjait.
Lóra, vélvén, hogy Eleket
Nem érdeklé lantjával,
Bosszankodott s elégtelen
Vala igen magával.
81.
Bosszankodott,
hogy a kinek
Õ tetszeni ohajtott,
Bakacs Elek, mint a márvány,
Hidegen áll vala ott.
Bosszankodott; - s haza menet
Furdalását bajának
Semmikép már nem tûrhetvén,
Imígy szóla atyjának:
82.
«Ne
kívánjad többé, atyám,
Hogy kitegyem magamat,
S a negédes úrfiakkal
Fitymáltassam szavamat!»
«Jól van, Lóra, ne tedd többé!»
Kálmán imígy felele,
Kinek sokat gondolt feje, -
Sokat érzett kebele.