Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library
Kisfaludy Sandor
Kisfaludy Sandor összes költeménye

IntraText CT - Text

Previous - Next

Click here to show the links to concordance

HARMADIK ÉNEK.

              1.

Sok leány volt, ki Eleket
  Szíves gondolatival
Ugy béfoná, mint orsóját
  Fonalának szálival.
S most, hogy híre széjjel terjedt
  Az õ házasságának,
Ezen szûzek bámultokban -
  Majd mind kõvé válának.

              2.
Szidták szegény Mester-Lórát,
  Sümeg szegény mesterét,
Ki elkapta kezek elõl
  Az ifjúság czímerét.
Csaby az õ leányival
  Sok ideig veszõdött,
Mert Elekkel mindegyike
  Igen sokat törõdött.

              3.
Mindazáltal a sok közûl,
  Kik Eleket sohajták,
Kik magokat a szép Elek
  Karjaiba ohajták,
Lucza volt, kit a történet
  Legsajnosban érdeklett:
Mert reménye vasmacskája
  Most rútúl megfeneklett.

              4.

Balúl véled, óh asszony-nem,
  A férfiú-szíveket
Bujasággal megfoghatni,
  S megtarthatni ezeket:
A szûzesség, a szemérem
  Köt csak olyan kötéllel,
Mely nem bomlik, nem szakadoz
  Mindjárt minden új széllel.

              5.

Hogy eljutott Devecserbe
  A hír Lucza fülébe,
Felfortyant az, - méreggé vált
  Minden csepp vér erébe’.
Dúlt-fúlt, fogát csikorgatta,
  Véres bosszút kiáltott; -
Kész lett volna öszverágni
  Eleket és Lórát ott.

              6.

Szilajabb a mérges asszony
  Bosszújának tüzében,
Mint a tigris vagy hyéna
  Kölykét vesztett dühében.
Epét, mérget fõzõ volkán
  Az ilyennek kebele,
Hogy tetteit kiokádván,
  Az ember elhal bele.

              7.

Ezerféle bosszút gondolt,
  Képzelt Lucza magának,
Egyik szörnyebb a másiknál; -
  De több kellett Luczának.
«Nem most, álnok, (így dühödött)
  Bosszúm kora volna még;
Úgy legyen, hogy - midõn meglett,
  Vért sírjon az emberség:

              8.

Ha majd nem lesz szívén kívûl
  Egyéb kincse éltednek;
Ha majd nem lesz csókján kívûl
  Más élelme szívednek;
Ha majd nem lesz ölén kívûl
  Lelkednek más nyugalma: -
Akkor csapjon reád bosszúm, -
  Álnokságod jutalma.»

              9.

Mondta; - és elvicsorodtak
  Mérget õrlõ fogai,
Méreg-görcstõl vonagoltak
  Teste minden tagjai.
Hogy bámult a szörnyetegen
  Minden ördög pokolban,
Látván, hogy egy asszonyszívben
  Százszor fenébb pokol van.

              10.

Somlón kiki boldog vala
  Urtól fogva szolgáig;
Felhág vala boldogságok
  A lehetség pontjáig.
Boldog vala férj s feleség,
  Mint egymásnak karjában
A legelsõ emberpár volt
  Még ártatlan korában.

              11.

Elvonúlva a világtól
  S az õ kötelékitõl,
Az emberi társaságtól,
  A csábúlás lesitõl,
Ugy éltek õk Somlóvárban,
  Mint a madár fészkében,
A szerelem ezerféle
  Lelki testi kényében.

              12.

Meghódolván a szilaj szív
  A szép asszonyléleknek,
Lóra mellett szelídebb lõn
  Természete Eleknek;
S nagy lévén a bölcs Kálmánra
  Az ifjúnak figyelme,
Világosabb lõn fejében,
  Élesebb lõn értelme.

              13.

Esztendõ elfolyta után
  Somlón épen sokra gyûlt
A boldogság: mert a szép hölgy
  Egy gyönyörû fiat szûlt.
Midõn szûlte, nem érezte
  Fájdalmit az anyának,
Elképzelvén fia felett
  Örömit az atyának.

              14.

Könnyes szemmel kapta fiát
  Bakacs úr a karjára,
S lelke szinte oda ömlött
  Szerelme két tárgyára.
Megörûlve ontván rájok
  A könnyeket, csókokat,
Szerelme tûz záporával
  Majd megfojtá azokat.

              15.

Nagy volt onokája felett
  Kálmánnak is öröme;
Általa megédesedett
  Ujra élte üröme,
A kisdedet gyengédeden
  Õ is ölébe zárja:
«Hozott Isten! (így szól hozzá)
  Világnak új polgárja.

              16.

Adja Isten! hogy ember légy:
  Ép és erõs, bölcs és jó, -
Józan, okos, jámbor, igaz,
  Jó s bal sorsban állandó.
Adja Isten! hogy magyar légy, -
  Lelkes magva Árpádnak;
Szemes õrje, hív védõje,
  Erõs gyámja hazádnak.

              17.

Imígy lészsz te majd öröme
  Apád, anyád éltének,
Dicsõsége Hunniának,
  Gyásza Ómár népének!»
Az új polgárt az életbe
  S világba így avatta
Kálmán szíve, s könnyeivel
  Áldását rá folyatta.

              18.

Ott ülének a boldogok
  Gyakran az éj csendjében,
A csillagos mennybolt alatt,
  Egymás meleg ölében;
S Kálmán fenn a vár ablakán
  Ossiáni dalokban
Várna s Mohács siralmait
  Mondá mély s bús hangokban.

              19.

Lóra anya s gazda-asszony,
  Csupán édes tisztében
Tölti vala a napjait
  Somló békes körében.
Boldog lévén, boldogított
  Minden hozzá tartozót;
Csak ha mással megoszthatta,
  Ugy szeretett minden jót.

              20.

Midõn nyári szép estvéken
  Néha lantját pengette,
Ha még zengett szavának is
  Édes hangja mellette, -
Megbájolva fülelt akkor
  Alatt a szõllõmíves,
Kételkedett, hogy emberi
  A lelkes hang és szíves.

              21.

Tartóztatta lélekzetét,
  Vélvén, mennynek angyala
S nem más, kinek a magasról
  Ily gyönyörûn zeng dala.
Dicsõ, kegyes, gyönyörû hölgy!
  Százszor boldog a földön,
Kinek, téged szerelmével
  Átfoghatni szabad lõn!

              22.

Elek úr most ritkán ment ki
  Gazdasága körébõl,
A vadászat csalta csak ki
  Néha boldog fészkébõl:
A hol sok lenyílalt fürjjel
  Tölté Zsuzsi táskáját, -
Szellõ sok elkapott nyúllal
  A nyeregnek kápáját.

              23.

Kálmán, a nagy s bölcs hazafi,
  Tartván, hogy majd vejében
A bajnok ellágyulhatna
  A szerelem ölében; -
Hogy a vértõl el ne szokjék,
  Vérnek kellvén folynia,
Ha ki akar szabadúlni
  Pogány kézbõl Hunnia; -

              24.

Hogy, a midõn karját kéri
  A hazának védelme,
Honn ne fogja ölelésre
  Azt a szép hölgy szerelme; -
A vadászat ingereit
  Benne önnön bizgatta,
Hogy forgassa fegyvereit,
  Ipa önnön biztatta.

              25.

S nem sokára el is jöve
  Az idõ, hogy Hunniát
Új veszélyek fenyegetvén,
  Az minden még hív fiát
Lóra, talpra kiáltotta:
  Hogy ezen új csapástól
Mentenék meg édes anyjok’ -
  Talán a végromlástól!

              26.

Mert Szolimán, Izabella
  Királynénak szavára,
Meg’ rácsapott a magyarnak
  Meghasonlott honjára;
S majd Budáig tódúla már
  Kontyosinak árjával,
A nélkül, hogy gátolhatná
  Õt a haza hadával.

              27.

Immár szerte lobogtanak
  A vármegyék zászlói;
Felkelésre szólítottak
  Harsány tárogatói: -
Gyûlekezett a nemesség
  Az életet megvetve,
A haza szent védelmére
  Lovag, gyalog sietve.

              28.

Elsõ volt a felkelésben
  Ura Somló várának;
Nem lágyúlt el a hölgy mellett
  Boldog férje Lórának:
Öszveszedett lovagjait
  Egy csoportba állítá, -
S általölelt kedveseit
  Szívesen így szólítá:

              29.

«Megyek én is, Lóra lelkem,
  Szívem édes kedvesse!
Édes hazám váltságára, -
  Dolgunk Isten vezesse!
Légy helytartóm, apa édes,
  Míg megint itt lehetek! -
Gondját viseld mindenemnek,
  Lóra, a mit szeretek!

              30.

Hahogy hazám védelmében
  Vérzeni kell éltemnek,
Vigasztalódj’, édes anyja
  Fenmaradó véremnek.
Ne sírj! remélj, jó szerelmem!
  Meglátlak még bennetek’; -
Bizzunk Isten jóvoltában: -
  Az Úr légyen veletek!»

              31.

Itt Elek felveté magát
  Tigris paripájára; -
Lóra könnye sûrûn hullott
  Ölben alvó fiára.
Kálmán komoly tüzes szemmel
  Nézett vitéz vejére,
És magában áldást mondott
  A magyar had népére.

              32.

Lova hátán így szól Elek:
  «Szerelmem, kis kölykemet
Add még egyszer az ölembe, -
  Hadd éréntse szívemet!»
S felvevé, s úgy megszorítá
  Kis fiát a pólyában,
Hogy rítt az és szinte megfúlt
  Atyja tüzes csókjában.

              33.

Lovát immár kifordítván,
  Elek úr ezt mondá még:
«Egyre kérlek még, kedvesem, -
  A dolog csak kicsinység;
De szerelmed nagyságát majd
  E kicsinybõl ítélem; -
Férjed kedvét, jó feleség,
  Nem szeged meg, úgy vélem?

              34.

Viseld gondját madaramnak,
  A fürj-ütõ Villámnak, -
Szellõ kedves agaramnak,
  Drága, dicsõ kutyámnak!
A mennyire te ezeknek
  Majd gondjokat viseled,
Úgy vélem, hogy örömimet
  Egyannyira kedveled. -

              35.

Édes apánk olvasgatni -
  Én vadászni szeretek:
Viseld gondját állatimnak, -
  Menjünk! - Isten veletek!» -
Mondta, s elment; véle Andor,
  Buda alá Zrínyihez,
A hol hozzá állott hazánk
  Többi nemes hõsihez.

              36.

Keservesen sírt a szép hölgy,
  Fájván a szív keblében;
Ázott fia a keserû
  Könny-özöntõl ölében.
S mintha örök megválása
  Lett volna ez Elektõl,
Szíve szinte megrepedett
  A gyász érzeményektõl.

              37.

Csendes vala Somló vára
  Elek ott nem létében;
Lóra, mint egy bús gerlicze,
  Úgy ûlt özvegy fészkében:
Maga soha, cselédjei
  Igen ritkán jártak ki;
Somlóra is, Brúnón kívûl
  Ritkán ment fel valaki.

              38.

Írt vagy izent övéinek
  Elek, mikor lehetett;
De Somlóra rugaszkodni
  Soha ki nem telhetett:
Mert Szolimán fenyegetvén
  Százezernyi népével,
A maroknyi magyar tábor
  Érzé, ha egy ment is el.

              39.

Napok, hetek és hónapok
  Érkeztek és távoztak;
De sem Somlón, sem Budánál
  A dolgok nem változtak.
Lóra asszony Elek helyett
  Elek fiát csókolá,
Örûlt, midõn vonásait
  Benn fellelni gondolá.

              40.

Ablakánál könyökölve
  A szép nyári estvéken,
Szemeit ott legeltette
  A kies al-vidékben:
Hol a holdnak bizonytalan
  És remegõ fényében
Ezerféle forma s alak
  Lebeg vala szemében.

              41.

Ezer karú óriássá
  Kápráz a fény minden fát,
Melyet Lóra ily estvéken
  Somló öve körûl lát:
A múltban és jövendõben
  Jártak gondolatjai;
Vitéz férjét féltik vala
  Szíve kívánatjai.

              42.

Elek kedves állatinak
  Jól folytanak napjaik,
Lóra asszony gondjainak
  Õk lévén fõ tárgyaik;
Ezerszer is simogatta
  Férje kedves agarát,
Mindég maga etette volt
  Férje kedvelt madarát.

              43.

De egyszerre, - épen midõn
  Elek napja folytába’
Súlyos markok hanyatlottak
  A sarlóknak horgába, -
Lóra elõbb vélte volna,
  Hogy a rendelt határból
Ég, föld kilép: - Szellõ, Zsuzsi
  Eltûntenek a várból.

              44.

Az esetre Lóra asszony
  Annyira megdöbbene,
Hogy, értvén azt, lábairól
  Szinte hanyatt billene:
Megakadtak gondolati
  Máskor okos eszének;
Megrekedtek az erei
  Testét folyó vérének.

              45.

«Jaj, jaj nékem! (így sírt-rítt õ)
  Nem hisz meg majd szavamnak!
Hogy gondjokat viseltem én -
  Majd jobban, mint magamnak!
Hogy öröme életének
  Kedve az enyimnek is! -
Nem hisz meg jaj! - s azt mondja tán,
  Álnok voltam és hamis!»

              46.

S valahány volt a cselédje,
  Annyifelé küldötte;
S reménykedve, könyörögve
  Szíveikre kötötte:
Keressék az elveszteket,
  A hol hírek hallatik:
Annak, a ki megtalálja,
  Nagy jutalom adatik.

              47.

Elszéledtek a cselédek, -
  S mindenegyik másfelé
Szorgalommal vizslat vala, -
  Mert szereté, tisztelé
Mindenegyik jó asszonyát;
  De egyenként megtérvén,
Csak így felel mindenegyik:
  «Szerencsétlen jártam én!»

              48.

Az elvesztek, - minden kis jegy
  A sólyomban s agárban
Ismérhetõkép lefestve, -
  Minden közel vásárban
A vegyesen gyûlõ népnek
  Ki voltanak kiáltva,
Vélek a dij, melylyel azok
  Ki lennének majd váltva:

              49.

Szép paripa a nemesnek;
  Borjas tehén parasztnak:
E jutalmak is sok embert
  Keresésre szalasztnak;
Haszontalan! veszve maradt
  A kutya és a madár:
S a szép Lóra szemeibõl
  Szüntelen folyt a köny-ár.

              50.

Egy emberre gyanakodtak,
  A ki Somló várában
Gyakorta megfordúl vala
  Kanóth barát dolgában;
Kit az nap is Somlón látott
  Bakacs úrnak udvara,
Hogy elveszett mise alatt
  Kutyája és madara:

              51.

Haszontalan! veszve maradt
  A kutya és a madár,
S Lóra asszony szemeibõl
  Szüntelen folyt a köny-ár
Kálmán Lórát haszontalan
  Vígasztalta, kérlelte; -
Komor maradt, - néma és bús,
  És kezeit tördelte.

              52.

Most, hogy Elek, - ki Zrínyivel
  Buda alúl elmene
A horvátok földjét dúló
  Vad tatárnak ellene, -
Sorsa felõl övéinek
  Rég nem izent, se nem írt,
Lóra, ki ezt nem tudta volt,
  Bújával már alig bírt.

              53.

Rövidûltek már a napok;
  Közel vala az õsz már,
Midõn a nap fergeteggel,
  Hideggel és széllel jár;
És Szolimán jancsárokkal
  Töltvén elébb várait,
Egyszerre felkerekedik, -
  S haza viszi hadait.

              54.

Eloszlott a magyar had is:
  S jobb jövendõ fejébe’
Kiki vígan haza indúlt
  Õseinek fészkébe.
Bakacs úr is, a szerelem
  Vonagolván inába’,
Sebes folyvást iget vala
  Kedves hölgye karjába.

              55.

Az útban, mely Veszprimbe visz
  Devecserbõl s körérõl,
Egy csárda volt a Bakonyban,
  Jeles több jó félérõl;
«Betekints» volt neve annak;
  A mily jó bor csapjából,
Oly jó víz folyt csörgedezve
  Mellette egy sziklából.

              56.

Egy kies völgy ölében volt
  Fekvése e csárdának:
Jól esett itt kipihenni
  Embernek és marhának;
Álom lepte meg az útast
  A gyöp puha selymében;
Úntig lakott a fáradt ló
  A völgy kövér füvében.

              57.

Egy vasárnap vala épen,
  Hogy haza vett útjába’
Bakacs úr is betért ide
  E bakonyi csárdába;
Hol eloltván szomjúságát
  Mind az úr, mind lovásza,
Andor ura s maga lovát
  A fûre kipányvázza.

              58.

Most a lovak szájában már
  A fû egyre ropogott;
Andor egy nagy bokor megett
  Mély álomban hortyogott;
Elek oda lévén dûlve
  Egy tölgy görcsös tövéhez,
Szív-szakadva, sohajtozva
  Vágyott kedves hölgyéhez; -

              59.

Hogy egyszerre a füleit
  Reménytelen meghatja
Egy közelrõl hangzó ének
  Lanttal kísért szózatja.
Meghökkent õ, - felborzadtak
  Feje minden szálai, -
Mert mérgesek, - ezek voltak
  Az éneknek szavai:

              60.

«Az asszony-szív, mint az avar,
  Igen hamar lobbot vet;
De mire megujúl a hold, -
  Már nem érez az hevet;
S a legszentebb érzésekkel,
  Férje boldogságával,
A természet kötelivel
  Úgy játszik, mint koczkával.

              61.

Az asszony-szív a hívséget
  Csak szükségbõl isméri:
Csak a rút hív, kinek szívét
  Már az ördög sem kéri.
Legédesebb dicsõsége,
  Imádtatni többektõl;
Csupán egynek híve lenni -
  Ne várd soha szépektõl.

              62.

Tud szeretni az asszony-szív, -
  De csak magát s kényeit;
Õ magának Isten s világ,
  S ekként teszi tetteit.
Ha kit kénye boldoggá tesz,
  Csupán kedvelt magáért
Történik az, nem pediglen
  Másnak boldogságáért.

              63.

Töredékeny, mint a cserép;
  S mégis konok s mereven,
Zsémbes, buja, hívalkodó,
  A mi benne eleven.
Legfõképen a hívságnak
  A legjobb is ily rabja,
Hogy éltének rendjét, módját
  Egyedûl csak az szabja.

              64.

Bolond, a ki igaz szívvel
  Csügg egy asszony szerelmén:
Álnok az és állhatatlan,
  A fiatal, mint a vén.
Bolond, ki az asszony-szónak,
  Esküdjék bár, többet hisz,
Mint a mit egy porszem nyomna,
  Melyet minden szél elvisz.

              65.

Bolond, a ki homokjára
  Az asszony-szív kényének
Állandóul véli tenni
  Szerencséjét éltének.
Bátrabban áll szerencsédnek
  Épûlete a jégen,
Mint a jégnél sikosb szíven -
  Az asszonyi hívségen.

              66.

Csak tréfánkra, játékunkra
  Van teremtve ez a nem;
A külseje bájló, vonzó, -
  De belseje fertelem.
Csak a ki ezt nem isméri,
  Az tiszteli, szereti;
Az okosabb örömére
  Fordítja - és neveti.

              67.

Tiéd vala, héj, férfi szív,
  Az uraság a földön,
De Évának csélcsap kedve
  Téged, szegény, rabbá tõn! -
Vedd vissza az uraságot,
  Melyet erõd felada
A szépnek, ha tõle a jó
  Már annyira szakada!»

              68.

A lantosnak kígyó-nyelve
  Még jól el sem végezte
A szót, melylyel jelentõleg
  Énekét béfejezte;
Hogy Bakacs úr felpattanva
  Oda lövell hozzája, -
Jobban borzad, hogy szemével
  Egyet pillant reája:

              69.

«Ki vagy, undok? (így szólítja)
  Férfi külsõ tolladdal,
Mérges kígyó belsõképen, -
  Asszony te is szavaddal!
Ki vagy? nyisd fel sisakodat,
  Mutasd, ha van, arczádat!
S ha oly vagy, a milyt festettél,
  Hadd pökjem le pofádat!»

              70.

«Egy nyomorúlt katonáné,
  (A lantos így válaszolt)
Ki férjével együtt Budán
  Esztendeig fogva volt.
Jól intézte a jó Isten,
  Hogy a nememet elrejtvén,
A fajtalan pogányságnak
  Fertõje nem lettem én!

              71.

Hogy végre elbocsátának
  A fogságból bennünket,
Elmetszék, - az átkozottak!
  Az orrunkat, fülünket.
Utálattá, fertelemmé
  Levénk, szegény állatok!
Szolgálatba bélt-keverõ
  Képemmel nem állhatok.

              72.

Sisak fedi ábrázatom,
  Nehogy annak, ki meglát,
Tekintetem tán elnyomja
  Szánakodó irgalmát.
A muzsikát egy talián
  Katonától tanúltam:
Kenyerem lett, haj! mióta
  Ennyire elrútúltam.»

              73.

«A menny tüze égessen el,
  Éles nyelvû boszorkány!»
Úgymond Elek boszonkodva,
  Hogy szeme is szikrát hány:
«A menny tüze sujtson mérges
  Énekedre, nyelvedre! -
S hol vetted, a mit okádál,
  Mérges béka, nemedre?»

              74.

«Felindúla szavaimra
  Kegyelmed, a mint látom,
(Mond amaz) de hallgasson meg:
  Ezelõtt egy barátom,
Kit, míglen õ táborban volt,
  Hitvese otthon megcsalt, -
Egy szép, írástudó legény
  Csinálta volt ezen dalt.

              75.

A múlt éjjel Somló-várban
  Kértem szállást s kenyeret; -
Jó s dús urak a Bakacsok:
  Szegényt százat, ezeret
Táplálnak õk; - s a mit tegnap
  Somlón láttam s hallottam,
Az eszembe hozta a dalt,
  Melyet imént mondottam.»

              76.

«S mit láttál hát Somló-várban
  E rút dalhoz hasonlót?
Mit hallottál, (kérdé Elek)
  Ha nem szépet, ha nem jót? -
Mit láttál ott?» (kérdé Elek,
  S minden szõre felállott,)
«Mint van Bakacs hölgye s fia? -
  Mit hallottál, láttál ott!»

              77.

«Azt (felel ez), hogy míg Bakacs
  Sok ezered magával
A hazáját és övéit -
  Tán vérének folytával, -
A pogánynak dúlásától
  Megmenteni igyekszik:
Addig hölgye szerelmétõl
  Fészkében más melegszik.»

              78.

«Hazudsz, ringyó! (ordít Elek)
  Hordd el innen testedet,
Mert az orrod s füled után
  Küldöm czinkos nyelvedet!»
«Megbocsásson, kelmed uram!
  Mind ezt én így hallottam,
(Mond az asszony) a hallottnál
  Többet én sem mondottam.

              79.

Bár Bakacsnak mondhatnám ezt,
  Néki önnönmagának:
Megköszönné, ha szemei
  Általam megnyílnának.»
Elek fogát csikorgatta, -
  Kezébõl két ököl lett: -
«Mondd csak tovább!» ezt mormolta,
  S ez tovább így beszéllett:

              80.

«Azt szememmel láttam tegnap
  Midõn a nap nyugodott,
Hogy Bakacsné egy úrfival
  Ölelkezve ûle ott,
Holott magok a cselédek
  Mondják, hogy száz olyant ér
Az õ urok, kit valóban
  Minden ember is dicsér.

              81.

Pedig bizony, örökös kár!
  Hogy ily rútúl megrontja
A Bakacs vért egy nyomorúlt
  Orgonásnak porontya;
Kit, - egy gazdag és nemzetes
  Szép kisasszonyt megvetvén,
Emel vala karjaiba, -
  Legalább így hallám én.

              82.

A vén mester a leányát
  Nemcsak hogy nem téríti,
Sõt, mint mondják, az urakat
  Néki maga keríti.»
«Hallgass, ringyó! (ordít Elek)
  Hallgass, mert megfojtalak,
Mert kitiprom a béledet,
  Mert pokolba ontalak! -»

              83.

«Nem csudálom», - szavát bátran
  Az asszony így folytatja, -
«Hogy Bakacsnak gyalázatja
  Kelmedet így meghatja.
Csak mindenkor igaz marad:
  Nem volt, nem lesz soha jó,
Akármit is összekötni,
  A mi öszve nem való.»

              84.

Mint a midõn csattog, ropog
  Az ég, s a föld megrendûl,
Ugy rázkódik meg Elek itt -
  S valósága felzendûl,
Dúl, fúl, habzik minden csepp vér
  Háborodott erében,
És vonagol minden ideg
  A méregtõl testében.

              85.

Nem szól, - nyelve ólommá vált
  A méregtõl szájában;
Nem szól, - hanem iszonyúkat
  Forgat tüzes agyában;
Nem szól, - szívét a fájdalom
  Nyomja, zúzza, szorítja! -
Vizsga szemmel néz emez rá,
  S Bakacsot így szólítja:

              86.

«Egy szép sólyom s egy szép agár
  Vagyon a birtokomban,
Hasonlókat nem láttam még
  Messze földön jártomban,
Úrnak valók, - a szegénynek
  Sok pénzébe tellenek,
Somlón vettem; - oda adom,
  Ha kelmednek tetszenek!

              87.

Ez úri két állathoz én
  Különösen jutottam: -
Somlón bezzeg megtörtént az,
  A mit imént mondottam:
A legszentebb érzésekkel,
  Férje boldogságával,
A természet kötelivel,
  Ugy játszik, mint - koczkával.

              88.

Bakacsnak volt e két állat,
  Mondják, igen kedvében;
De Bakacsné nem tartván jól
  Férje kedvét eszében,
Általadá az úrfinak,
  Ki most Somlón nála ül,
Férjét s kedvét fel sem vevõ
  Szerelmének jeléûl.

              89.

Az úrfi nem lévén vadász,
  Lovászának vetette:
Ki azután olcsó pénzért
  A kezemre ejtette.»
Bekiált itt a csárdába
  Általható szavával:
«Hallja-e kend? - Ide (úgy mond)
  A madárral s kutyával!»

              90.

 S egy katona lép gyorsan ki
  A magános csárdából, -
Nem láthatni, sisak fedvén,
  Semmit ábrázatjából;
Gondosan tart karján, lánczon
  Egy szép sólyom-madarat, -
Jobb kezében pórázon hoz
  Egy szép ordas agarat.

              91.

Legottan, hogy Elek urat
  Szemével megtalálja
Az agár, fülét hegyezi
  És a farkát csóválja;
Egyet ugrik, - elszabadúl
  És Elekre rálövell:
Nyivog, szökdös és hentereg,
  Helyet nála alig lel.

              92.

«Egek ura! (ordít Elek)
  Madár, kutya sajátom! -
A hitetlen asszony vétkét
  Mint a napot, úgy látom!»
Ily szörnyen megsebesedve
  Látván magát szívében,
Tovább már nem tettetheti
  Magát kitört mérgében.

              93.

Az õ egész valósága
  Vérbosszúba lobbana,
Melytõl szíve mérgében is
  Mintegy visszadobbana:
«Sólyom s agár az enyimek»
  (Kardját rántva kiáltja)
«Bakacs vagyok, ki magáét,
  Ha vérrel is, - kiváltja.»

              94.

S megrettenve a sólyomot
  A férfi leoldozza,
S magát a már elfarkallott
  Asszony után orozza.
«Jertek, kedves állataim,
  Ti hívebbek nálánál!»
Sohajt Elek, s a sólyomot
  Karba õlti lánczánál.

              95.

S megragadja paripáját
  S kantárt vet a fejébe,
S elbõszûlve felugrik rá,
  Remeg, morog dühébe’;
S mint egy porszem a szélvésznek
  Zúgó sebes szárnyain,
Ugy szágúld el Somló felé
  Lovának gyors inain.

              96.

Nyargal Elek, nyargal, száguld,
  A hív kutya mellette;
Habzik, csepeg, fúlad a ló,
  És a lovag hegyette;
Tüskén, bokron megy keresztül,
  Hanyatt-homlok futtában,
S mint a szél, még két más lovag
  Siet Elek nyomában.

              97.

A sólyom nem repûlhetvén,
  Minthogy kötve lánczával,
S nem állhatván a lábain,
  Körmével és orrával
Kapaszkodik vivõjébe: -
  A dühös nem érezi,
Hogy a madár körme s orra
  Karját már jól vérezi.

              98.

Nyargal Elek, nyargal, száguld,
  Tûnnek jobbra és balra
A fák, bokrok, - ki meglátja
  Messze tér az oldalra:
Szegény sólyom nem állhatván,
  Tikkadva lóg lánczáról, -
S most szegényt egy fityegõ ág
  Leszakasztja lábáról.

              99.

Nyargal Elek, nyargal, száguld,
  S már ott Somló aljában;
Szakadozott, töredezett
  A pára már lovában;
Hosszan fityeg száraz nyelve
  Az áltszakadt kutyának;
Csak Bakacsnak nincsen baja,
  A dühösnek magának.

              100.

A nap épen most bucsúzik,
  Bús fellegek nyelik el;
A munkások szertemennek
  Haza eszközeikkel; -
Bakacsné a várkapunál
  Ûl a langyos estvében
Egy kõpadon, fiacskáját
  Rengetvén ott ölében.

              101.

Egy szép, deli, szõke úrfi
  Ûldögél ott Lórával,
S Elek hölgyét szerelmesen
  Ölelgeti karjával.
Kálmán tova magánosan
  Keresztbe tett kezekkel
Némán a nap nyugtát nézi
  Fellengezõ lélekkel.

              102.

S most egyszerre, - csak bágyadtan
  Tolván magát szárnyával,
Borzadt, rongyos, véres testtel,
  S már-már fogyó párával,
Az elveszett sólyommadár
  Somlón terem Lóránál,
S márcsak alig vitt páráját
  Ott - kiadja lábánál.

              103.

S mindjárt erre, minekelõtt’
  A történtet bámúlva
Megfoghatnák, - szélvészképen
  Somlóra felzúdúlva,
Nálok terem Bakacs Elek, -
  Néz, és látván megdobban,
S égõ dühe és bosszúja
  Szörnyebb lángba fellobban.

              104.

Leugrik: «Élj s halj hát, szajha!
  Szerettebbed karjába’!»
Igy ordít, és markolatig
  Döfi kardját Lórába.
Mint az eltört liliomszál,
  Lóra lerogy lábához
A dühösnek, ki ekkor sem
  Tér még vissza magához;

              105.

Hanem gyilkos, dühös kézzel,
  S vérrel mázolt kardjával
Az úrfihoz akar vágni,
  Ki ott üle Lórával:
De ekkorra megérkezik
  Bakacs úrnak nyomában
Ama lantos, ki vádja volt
  Lórának a csárdában:

              106.

«Megállj, Bakacs! (kiált hátúl)
  Feleséged ártatlan!»
Lucza mondja: õ az, a ki
  A lantosba rejtve van.
«Magad ellen fordúlj, hóhér,
  Elsõ vétkes te valál:
Így bosszúlja meg magát az,
  Kit, balgatag, megcsalál.»

              107.

Mondta a vad fene állat,
  És helyben megfordúlt ott,
S kárt-örvendõ hahotával
  Ismét vissza szágúldott.
De midõn lefelé vágtat, -
  Isteni nagy igazság!
Kitõl méltó jutalmat nyert
  Ez iszonyú gonoszság!

              108.

Midõn sebes-vágtatva megy,
  Megeresztett kantárral,
Szívében megelégedve
  A Bakacsnak tett kárral,
Midõn siet, hanyatt-homlok,
  Nehogy utól érhesse
Gonosz tettét Bakacs mérge,
  És kardjára vehesse; -

              109.

Midõn sebes-vágtatva megy
  Az út tekervényébe’,
Megbotlik s elesik lova
  Egy fagyökér görcsébe,
S estével úgy sújtja Luczát
  Egy sziklába, hogy feje
Széjjelzúzik, s szertefecscsen
  Gonosz agya veleje.

              110.

Ártatlan volt szegény Lóra!
  Áldozatja Luczának:
Mert az urfi, Kéry Antal,
  Testvére volt Lórának,
Kálmán fia, a kit Brúnó
  Valahogy kinyomozott,
S ennekelõtt’ néhány nappal
  Titkon Somlóra hozott.

              111.

Lucza elmés ravaszsága
  A somlai dolgokat
Kikémlelvén, így fordítá
  Bosszújára azokat.
Bakacs kedves állatit is
  Õ orozá s rejté el
Egy kezére ásítózó
  Betyár segedelmével.

              112.

Megmeredett hallatára
  És tudtára ezeknek
Nemcsak keze, hanem egész
  Valósága Eleknek:
Mint a villámtól sujtottnak
  Megszûnt minden erében
Folyni a vér, - az ész megszûnt
  Gondolni a fejében.

              113.

Ontva látván öröminek
  Éltét Lóra vérében,
Halva magát önmagánál
  Jobbszeretett hölgyében,
Az emberi természetnek
  Határánál lévén ott,
Végre, mint egy odvas törzsök,
  Lóra mellé lerogyott.

              114.

A bûnös, ki imént úgy áll,
  Mint egy kõszál dühében,
Hogy azt vélnéd, semmi csapás
  Meg nem rázná helyében, -
Remegett most, mint a nádszál
  Elkövetett vétkében,
S mint a féreg, ott fetrengett
  Kedvesének vérében.

              115.

«Oda, Lóra! (így ordított)
  Én ütöttem õt agyon!
Zúzz el, óh föld, cserepekre,
  Melyben e vad szív vagyon!
S az elzúzott nagy teremtés
  Legyen halma sírjának!
Az örök éj legyen gyásza
  Az ártatlan Lórának!

              116.

Õ volt éltem szerencséje,
  Õ ereje karomnak! -
Õ a lelke életemnek,
  Õ öröme napomnak! -
Vidd el zúgva és ordítva,
  Szélvész, hírét tettemnek:
Hogy kiontám tiszta vérét
  Kedves feleségemnek!

              117.

Ámde azt is, hogy egy ördög
  Pokol-mesterségével
Vive arra, hogy így tegyek
  Lelkem idvességével! -
Rendûlj meg, föld! dörögj, óh ég!
  Ordíts, óh szél, tettemre!
Sírj felettem, óh természet!
  S küldj egy halált éltemre!»

              118.

Megdermedve állott Kálmán
  Néma, komor bújában,
Fosztva lévén örömitõl
  S reményitõl Lórában:
Mint a vén tölgy, ki megsujtva
  Lévén Isten nyílától,
Dísztelen áll, száraz törzsök,
  Fosztva minden ágától:

              119.

«Így veszt hát el a sors mérge
  Mindent, a mit szeretek? -
Hazám és ti kedvesek mind,
  Hát ily szörnyen vesztetek?»
Az öregnek zúzott szíve
  Így tûnõdött magában, -
S meghasadt az nemsokára
  Nem tûrhetett bújában.

              120.

Elek eszét szörnyû tette
  Kiforgatta sarkából;
Az értelem napról napra
  Fogyton fogyott agyából.
Vérlángokban kele s nyugvék
  A nap bûnös szemében; -
S öszvetörött a természet
  Édes képe szivében.

              121.

Egy ideig a pápai
  Irgalomban tartatott;
Utóbb esze helyre jövén,
  Ismét elbocsáttatott.
Haza ment, és mint a bagoly
  Az õ setét odvában,
Kerûlvén a napnak fényét,
  Magán élt bús várában.

              122.

Nemsokára a világból
  Egyszerre csak elveszett;
Senkisem volt a világon,
  A ki tudná, hová lett:
Idõk múlva felbontatván
  A somlai kriptában
A koporsók, - ott lelték meg
  Lóra koporsójában.

              123.

Mikor s miként halt légyen meg,
  S oda miként juthatott,
Arról soha bizonyosat
  Halandó nem mondhatott.
Híre volt, hogy elevenen
  Ment Lórának melleje: -
Lórát szoros ölelése
  Volt e hírnek kútfeje.

 




Previous - Next

Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library

Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC
IntraText® (V89) - Some rights reserved by EuloTech SRL - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License