I. ÉNEK.

Mint az õzek az erdõben,
  A halak a vizekben,
Madarak a levegõben,
  A méhek a kertekben:
Oly szabadon s kedvem telve
  Éltem egykor napjaim;
Vigan lejtve s énekelve
  Üzém kicsiny bajaim.

Erõ vala tetememben,
  Minden bajt megláboltam;
Tehetség volt tûz-lelkemben,
  A sorsot csak gúnyoltam;
Nem esmérvén veszedelmet,
  Nagy dolgokat koholtam;
Nem esmertem a szerelmet -
  Egek, de boldog voltam!

Szóljon bár a hímes mezõ
  Fûvei közt fülelõ
És estvénként lengedezõ
  Illatos nyári szellõ:
Ha valaha duplázta-e
  Sohajtásom fúvalmát?
Avagy háborította-e
  Zokogásom nyúgalmát? -

Szóljon bár a csörgedezve
  Folydogáló csermelye,
Hol, kebelem ömledezve,
  Oly sok estvém eltele:
Ha valaha könnyeimbõl
  Egy cseppecskét ivott-e?
Bút nézett-e szemeimbõl,
  S panaszt tõlem hallott-e?

Barátságot szép lelkekkel
  Szívem szerint kötöttem,
S érzelmimet jó szivekkel
  Enyelegve közlöttem.
Kedvelvén a társaságot,
  Akkor én nem gondoltam
Ennél nagyobb boldogságot -
  Egek, de boldog voltam! -

Nyúgalomra bocsátkozván,
  Könnyen elszenderedtem:
S szép álmokkal múlatozván,
  Új örömre ébredtem.
Nem esmervén a szerelmet,
  Senkinek sem hódoltam,
Nem éreztem szívgyötrelmet -
  Egek, de boldog voltam! -

De most oda boldogságom,
  Oda örömnapjaim!
Oda van szép szabadságom,
  Hajh! meggyültek bajaim! -
Egy gõgös szép megsebzette
  Csalt nem sejtett szívemet
S tehetetlen rabbá tette
  Fellengve járt lelkemet! -

A bú marokkal szaggatja
  Ifjúságom virágit;
A mirígy tûz száragatja
  Szép reményim zöld ágit.
Teli arczom elsorvadott,
  Lehúlltanak rózsái;
Vidám szemem beapadott,
  Elhúnytanak szikrái.

Oda könnyû nyájasságom
  S enyelgõ víg tréfáim;
Ellankadott bátorságom,
  Búban másznak óráim.
Tetememnek fogy ereje,
  Kedvekben nem enyhülhet;
Roncsolt agyamnak veleje,
  Elmém már nem repülhet,

Kerûlöm a múlatságot,
  Epedezek, búsongok;
Kerûlöm a társaságot,
  Magánosan bolyongok.
A barátság deríteni
  Édes szóval igyekszik;
De nem képes enyhíteni, -
  Szívemen nagy terh fekszik.

A pataknak siralmimmal
  Bõvítem most vizeit;
A Bakonynak panaszimmal
  Töltöm vadon völgyeit.
A szép tavasz kellemei
  Lelkem fel nem vidítják;
A madarak szerelmei
  Szívem inkább búsítják.

Nyúgalomra telepedvén,
  Alva is csak szenvedek;
Álmomban is gyötrõdöm én,
  S új kínokra ébredek.
A napkelet, napenyészet
  Búmban tünõdve talál;
Kihalt nékem a természet, -
  Éltem egy hosszú halál.

Látja jól azt a kegyetlen,
  Mint lankadok, epedek;
Tudja jól az érzéketlen,
  Érte mennyit szenvedek;
De mind ezen nem könyörül,
  És nem szán õ engemet!
Sõt talán még azon örül,
  Hogy így dúlja éltemet.

Egy mosolygó tekintettel
  A kegyetlen istenné,
Bár ha színlett szeretettel,
  Szívem boldoggá tenné,
Vajha tüzem apaszthatná
  Könnyeimnek árjait! -
Vagy hát könnyem elolthatná
  Szívem dühös lángjait!

1. Dal.

Az életnek tengerében
  Két örvény van: szív és ész;
 A kettõnek egygyikében
  A jobb ember könnyen vész.
Az ész ezer bajt okozó; -
  Ezt el lehet kerûlni;
A szív, minthogy ragadozó,
  Könnyû benn elmerûlni.
Engem a sors forgó szele
Ez örvénybe csapott bele;
  S elragadt ez engemet -
  A szív szerzi vesztemet.

2. Dal.

Hogy anyám megnyugtathatta
  Minden kivánságomat;
S egy pohár viz elolthatta
  Minden szomjúságomat;
Midõn gyermek társaimmal
  Csigást, lapdást játszottam,
És rövidke lábaimmal
  Lepkék után futottam;
Madárfészket keresgéltem, -
Egy örömmel mást cseréltem:
  Boldog voltam én akkor:
  Óh gyönyörû gyermekkor!

3. Dal.

Mikor egyszer pelyhesedtem,
  S a gyermekbõl legény lett,
S gondolkodtam, elmélkedtem,
  S a szív bennem érezett;
Hogy megjárták omladékit
  Szívem s elmém Hellának,
S bámúlandó dõledékit
  A hajdani Rómának;
S gondolatim fellengeztek,
Kivánatim ébredeztek,
  S érzeményim zsibongtak, -
  Örömim is borongtak.

4. Dal.

A miólta felserdûltem,
  Keblem tüzet nevele:
Bizonytalan tárgyért fûltem,
  S így szívem nem fájt bele.
De mihelyt õt megpillantám,
  Lelkem mindjárt megdobbant:
Õ az! félve rebegé szám,
  S a tûz bennem fellobbant.
Mélyen érezvén hatalmát,
Megvallottam diadalmát;
  Hatalmát õ szereté, -
  Diadalmát megveté.

5. Dal.

A szív minden, - azt tartom én,
  Mindennek az eleje:
A sziv gyõzvén vagy gyõzõdvén,
  Jó vagy rossznak kútfeje.
Szívem szerzé örömimet,
  Miglen még szabad voltam;
Szívem szerzi keservimet,
  Miólta meghódoltam.
Lábához tévén szívemet,
És szívemmel mindenemet,
  Estem e kelepczébe, -
  Hatalmának kénnyébe.

6. Dal.

Semmiként sem remélhetvén
  A kemény szív irgalmát,
S tovább immár nem tûrhetvén
  Fájdalmaim nagy halmát:
Vérzõ szívvel kifejtõztem
  Barátim karjaiból
S nagy harczban kiköltöztem
  Hazámnak határiból
Ott, hegyeken s völgyeken túl.
Hol Mars vért ont s népeket dúl,
  Kínom végét, halálom,
  Talán majd ott találom.

7. Dal.

Mint a szarvas, kit megére
  A vadásznak fegyvere,
Fut, - de késõn, - foly már vére,
  Vérzik tõle a csere:
Úgy futok én a pár-szemtõl,
  A seb mellem baljában;
Ázik a föld keservemtõl
  Lábam minden nyomában.
De hajh! mennél tovább érek,
Annál jobban gyûl a méreg
  S beljebb rögzik szivembe; -
  Futok, hajh - de vesztembe.

8. Dal.

A külföldön nyomorogva,
  A világot futosom,
S tétovázva, csavarogva
  A vadságot bújdosom.
Midõn ébred a természet,
  Korán én már tévelygek;
S ott lel s tart a napenyészet,
  Késõn is még szédelgek.
De oly helyre, haszontalan,
Nem juthatok, boldogtalan!
  A hová a szerelem
  Ne bujdosnék én velem.

9. Dal.

Boldog valék nyúgalmamban,
  Õtet még nem esmervén,
Mint a halak a folyamban,
  Bú s gond nélkül éltem én.
A szabadság mezejében
  Kényrõl kényre repûltem
S a barátság kebelében
  Életemnek örûltem.
Amor sorsom irígylette,
S õt velem megesmértette;
  Láttuk egymást, s Amor ott
  Csak magamat nyilazott.

10. Dal.

Elûzted a komor telet,
  Te a földnek szerelme,
Óhajtva várt szép kikelet,
  Te mindennek élelme!
Elérkezél kellemiddel,
  Itt veled a szép napok,
Teli minden kedveiddel, -
  De én rajtad nem kapok:
Mert élesztvén lángaimat,
Kettõzteted kínaimat:
  Mindaddig hát, míg így téssz,
  Tavasz, ellenségem léssz.