V. ÉNEK.

A nap éppen alkonyodott,
  S én a völgynek felette,
Egy szint oda csavarodott
  Kis csermelynek mellette;
Tövében egy vén tölgyfának,
  Ott ültem a fû között,
Melyet szellõk ingatának,
  S a patakvíz öntözött.

Az erdõ elkomolyodott,
  Melynek valék szélében;
S minden állat lenyúgodott
  A zöld sürû csendében.
Elnémúltak a bereknek
  Zengedezõ lantosi;
Eltüntek mind a réteknek
  Nappali sok lakosi.

Mély csendesség uralkodék,
  Csak a Zephyr susogott;
S mint a völgybe kanyarodék,
  A patakvíz bugyogott,
S egy gerlicze ott nem messze
  Egy száraz fán nyögdécselt;
Egyébnek már nem volt nesze,
  És nem adott élõ jelt.

Én ott ültem és fejemet
  Bú-bánatnak eresztém,
S könytõl dagadt két szememet
  A nyögõre meresztém.
Eltünt ez is nem sokára -
  Magam valék végtére
Indúlatom prédájára
  És marczangló kényére.

S Amor engem mint zaklatott
  Hajh! mint tépte kebelem!
Hozzá s vissza mint szaggatott, -
  Szörnyû, miként bánt velem!
A hány fûszál, annyi kínnak
  Közötte fetrengtem ott;
S mirígyiben fájdalmimnak
  Szívem majd meghasadott.

A természet megindúlva
  Szánni látszott ügyemet;
Vidámsága elborúlva
  Szinte gyászolt engemet:
Komor felhõ terjeszkedett
  Az ég vidám kékjére;
Setét fátyol ereszkedett
  A föld kies zöldjére.

Az éj szelíd asszonyának
  Képe ködben lábbogott;
A csillagok elhúnyának,
  Egy kettõ ha pislogott.
Bús fúvalmak támadának,
  Az ég könnyét hullatá: -
A természet hív fiának
  Sorsát ekként siratá.

41. Dal.

Ti a világ kezdetében
  Támadt hegyek és völgyek!
S ti több század szélvészében
  Görbedt, csonkúlt vén tölgyek!
Életemet esméritek,
  Értétek-e már azt ti,
Panaszimból vélhetitek,
  Hogy igy szenvedt valaki? -
Emlékezem Petrarcára,
S Hella dicsõ leányára -
  Szenvedtek õk eleget;
  De még sem ily szörnyeket.

42. Dal.

Ha elmémnek gondolatit
  Versekbe úgy szedhetném,
És szivemnek indúlatit
  Szóval úgy kiejthetném;
Mint azokat a fejemben
  A szerelem termeszti,
S emezeket kebelemben
  Szüli s bele rekeszti:
Hát minden szív ömledezne,
Ezer édes kínt érezne,
  S megesmervén szívemet -
  Megsajnálna engemet.

43. Dal.

Az ész váltig értekezett,
  Sorsomon mint forditson,
Halljuk! halljuk! mit végezett:
  «Nincs, a ki meggyógyítson;
A szivében ily betegnek
  Sehol sincs segedelem;
Ellenmérge ily méregnek
  Csak a viszontszerelem.»
Átkozom a történetet,
Melyben vettem a kezdetet! -
  Fonalamnak fogj ollót,
  Óh Parca, s tégy velem jót.

44. Dal.

Csömört okoz a társaság
  Az én beteg szívemnek;
A kietlen magánosság
  Elíziom lelkemnek;
Hol semmi nem mozog, nem él,
  Hol egy madár se mulat;
Hol egyedül a sziv beszél,
  Ha tépi az indúlat:
Ott szeretem andalogva,
A bú karján nyavalyogva,
  Táplálni az édes kínt,
  Valamíg az éj nem int.

45. Dal.

Ha tudnám, hogy békességem
  Soha meg nem térendõ;
S az én kedves ellenségem
  Mind örökké gyõzendõ:
Ennen kezem kergetné ki
  Lelkemet fogházából,
Hogy lenne már béke néki,
  Szabadúlna kínjából.
De biztat egy remény mindég,
Hogy bal sorsom megfordúl még;
  S hogy nékem a jövendõ
  Még rózsákat termendõ.

46. Dal.

Ha majd a bú, mely testemet
  Napról-napra hervasztja,
Nem sokára életemet
  Egészen elfogyasztja,
S engem majdan egy keskeny sír
  Mint hamvat magában zár,
Susogd minden szívnek, Zephyr,
  A ki sírom mellett jár:
«Egy gõgös szív keménysége
Lett e hívnek kora vége;
  S ha ez sorsa egy hívnek,
  Jobb repdezni a szívnek.»

47. Dal.

Sok s nagy, a mit szenvedek én!
  Az avúlt kín új kínt szül;
De mind ez õ érte lévén,
  Nincsen édesség nélkül.
S a sors bár mi szerencsével
  Kecsegtessen engemet,
Most nehezen cserélem el
  Édes kínos éltemet.
S ha már abban tellik kedve,
Hogy így éljek epekedve:
  Szilaj kedvét tölthetnem,
  Gyönyörüség szenvednem.

48. Dal.

A halavány olajfáknak
  Járván csendes békében,
Lelkem iszonyú csatáknak
  Forog vesztõ dühében.
A hajdani századokban
  Egy olajág mit nem tett!
Ellenkedõ országokban
  Békességet szerezett:
S most egy olajerdõ nékem
Meg nem szerzi békességem!
  Meddig tart e szomorú
  Létem dúló háború?

49. Dal.

Meddig tart még tehát e harcz,
  Melyet velem kezdettél?
Hát nem elég kemény a sarcz,
  Melyre immár kéntettél?
Megveted, gõgös ellenség,
  A természet törvényét:
Szívgyilkoló kegyetlenség!
  Nézd inségem örvényét.
Add, óh add meg békességem,
Édes kedves ellenségem! -
  Ezer bennem már a kár;
  Egygyezzünk meg végre már.

50. Dal.

Szív- s lélekben beteg lenni
  S nem akarni gyógyúlni;
Hanyatt-homlok tõrbe menni
  És vesztének indúlni;
Szeretni az ellenséget,
  Sõt imádva tisztelni
Azt, ki szerzi az inséget,
  Sõt inséget ölelni: -
Észt vesztõ baj a szerelem;
S hogy ha nem jõ segedelem,
  Életemnek fonala
  Ketté szakad általa.