MÁSODIK RÉSZ.
A BOLDOG SZERELEM.

L’amour est notre vie: oui, vivre c’est aimer,
C’est rendre un autre heureux, et c’est l’ętre soi-męme

Bernis.

Enchainés à la fois par l’hymen et l’amour,
Couple d’époux amants, quel bonheur est le nôtre!

Helvetius.

1. Dal.

Halljátok! kik esmerétek
  Keserveit éltemnek,
Kik szántatok s részt vevétek
  Gyötrelmiben szívemnek:
Örûljetek, hiv barátok!
  Boldoggá lett éltemen,
Áldássá lön a vad átok,
  Mely függ vala szívemen;
Haljad s érezd, föld s levegõ!
Enyém! Enyém örökre õ! -
  Hálá, Lízám, szívednek!
  Sorsom! rendelésednek!

2. Dal.

Musám te! ki zokogással
  Töltéd a természetet,
Töltsd most örömkiáltással
  Napnyúgotot-keletet!
Patak! ittad siralmimat?
  Most örömim könnyét idd! -
Zephyr! hordtad panaszimat?
  Most örömöm hangját vidd! -
Amor látván hívségemet,
Üdvezíté szerelmemet:
  Az égbe felemele,
  Hol Psyche van õ vele.

3. Dal.

Vétettem én, mondván, hogy jég
  Isteni jó s nagy szive;
Szeretett õ engem mindég,
  Hívem volt, mint én híve;
Egymást látván, legottan már
  Egy úton járt érzésünk;
Rossz emberek (sok sziv így jár!)
  Gátlák ölelkezésünk:
Szívem lángját kikémlelték,
Szerencsémet irigyelték,
  Rágalmazták lángomat, -
  És megásták poklomat.

4. Dal.

Ti, a sorsnak ostorai,
  Jó hír s névnek férgei,
Társaságnak sátánjai,
  A sziveknek mérgei,
Becsületnek gyilkossai,
  Az erkölcsnek gyötrelmi,
Az ifjúság áspissai,
  Teremtésnek fertelmi, -
Töpörödött boszorkányok!
Néktek most már füttyöt hányok:
  Károgjatok bár, nem árt,
  Nyelvetek nem tehet kárt.

5. Dal.

Kivált, ragyás, aszott bagoly,
  Te, az erkölcs Parcája,
Ki mindent megrágsz, mint a moly,
  Belzebubnak kajlája!
Ki csak alig mozogsz immár,
  Nyelved mégis kerepel,
Kit a pokol nyilt öllel vár,
  S ha mégy, - bezzeg ünnepel,
Pondró-nyelved csak turkáljon,
Szívnek vermet csak áskáljon, -
  Banya! most már nevetlek
  S mind örökre megvetlek.

6. Dal.

Ti, kik kivûl úgy fázátok
  A szerelem jegétõl,
Midõn belõl lángolátok
  Ugyan annak tüzétõl,
Szomjúzátok, éhezétek, -
  S gyötrelmiben éltemnek
Már szinte megdermedétek,
  Érzeményi szívemnek!
Lakozzatok az örömben,
Melyet Amor nem külömben
  Ád néktek, mint azokat
  A mélyen fájt kínokat.

7. Dal.

Ti, kik szívem fájdalmával
  Szövetkezve valátok,
S mindent a bú fátyolával
  Beborítva látátok,
S minden tárgyból körûltetek
  Gyötrelmeket fonátok,
Szépbõl s jóból elõttetek
  Keserveket szívátok, -
Elmém munkás rajzatai!
Érzelmim hû barátjai!
  Most örömre menjetek
  S mindenrõl azt szedjetek.

8. Dal.

Fájdalmimban átkoztalak,
  Midõn kínzád kebelem;
Dicsérlek most és áldalak,
  Boldogító Szerelem!
Kifizetéd uzsorával
  Sérelmiért szivemet,
A boldogság méz-árjával
  Borítván el létemet:
Már majd alig viselhetem, -
Öröm minden lehelletem, -
  Nappalom és éjjelem, -
  Áldott légy, óh Szerelem!

9. Dal.

A természet kebelében,
  Erdõnek homályában,
A tavasznak örömében,
  Virágok illatjában,
A pataknak csörgésében,
  Pacsirtáknak szavában,
Fülemilék énekében,
  És gerliczék csókjában, -
A mit lelkem titkon sejtett,
Mind igazság s valóság lett;
  Mind világos érzemény
  S teljesedett szép remény.

10. Dal.

Minekután a kezünket,
  (Áldott, dicsõ ünnepnap!)
Mint isten már rég szivünket,
  Öszveköté a fõpap,
Hajh! mi történt akkor velünk!
  Mint szédelgett az agyunk!
Miként feszûlt s fúlt kebelünk, -
  Nem tudánk, mikép vagyunk:
Megakadott lélekzetünk,
Elfúl, véltük, az életünk, -
  A pamlagra hanyatlánk -
  Halált vélénk jönni ránk.

11. Dal.

Soká fel nem támadhatott
  Lelkünk részegségébõl.
Enyém s tied hallatszhatott
  Csak a csókok neszébõl;
S midõn aztán tört hangzatban
  Õ énnekem így beszél;
«Egy imilyen pillantatban
  A szív - századokat él! -»
 Újra záporként esének
Gyöngyhavára kebelének
  Örömimnek tüzei
  S örömimnek cseppjei.

12. Dal.

Eltörlötték inségemet
  Az örömek kinn és benn:
Úgy élem most életemet,
  Mint a gyermek az ölben;
Örömadás, örömvétel, -
  Kedvünket így cseréljük;
Egy perczenet sem illant el
  A nélkül, hogy ne éljük.
Nem cserélnék koronákkal,
Sõt magával mennyországgal,
  Ha már itt is égig hág
  Az emberi boldogság.

13. Dal.

A kínokról beszélgetnénk,
  Melyek tépték keblemet,
Míglen öszvekerûlhetnék,
  S kitanúlta szívemet; -
S könnyei megáradának
  Földre szegzett szemének,
És rózsáin arczájának
  Tündökölve függének.
Fájt angyali jó szivének,
Hogy viperák beszédjének
  Oly sokáig hihetett,
  S majd áldozat lehetett.

14. Dal.

Õ is engem rég szeretvén
  Szívbéli vonszódásból,
Sokat szenved szintúgy, mint én,
  Csakhogy külön forrásból;
De megbocsát mind azoknak,
  Kik méreggel itatták,
Megbocsát a Júdásoknak,
  Kik szivünket szaggatták.
Míg vize lesz a tengernek,
Ember lészen az embernek
  (Ádám ólta így vala)
  Ördöge vagy angyala.

15. Dal.

Eddig a bú fellegével
  Volt minden béterítve,
És az élet csömörével
  Minden egybe vegyítve:
A madarak örömdala,
  A természet élete,
Minden - nékem csak kín vala,
  És méreggel étete;
De most minden örömöt ád!
Az is, ez is, a te munkád,
  Lizám! Napja létemnek,
  Istennéje szívemnek.

16. Dal.

Más a világ ábrázatja,
  Másként látnak szemeim;
Más a dolgok folyamatja,
  Más hangúak verseim;
Mások éltem érezeti,
  Más alakja testemnek,
Mások lelkem repûleti,
  Más aránya létemnek;
Más most egész természetem; -
Mert szeretek s szerettetem;
  Másként jár most az idõ,
  Miólta már enyém õ.

17. Dal.

Nézd e rózsát bimbójában,
  Kebele még bezárva! -
Nézd emezt itt virágában,
  Kebele már kitárva! -
Olyan valál, szép kedvesem,
  A leányi pártában;
Ilyen vagy most, szerelmesem,
  Hymen nyoszolyájában;
S ennek itt már húll levele,
Teli maggal a kebele;
  Ha ilyen lész, legszebb lész,
  Ámbár rózsád oda vész.

18. Dal.

Tiéd minden gondolatja
  És értelme lelkemnek;
Tiéd minden indúlatja
  S érzeménye szívemnek;
Tiéd minden kivánatom,
  Tehetségem és erõm;
Tiéd minden akaratom,
  Téteményem és idõm;
Tiéd vagyok mindenemmel,
Mind lelkemmel mind testemmel,
  Ébren úgy mint álmomban,
  Éltemben mint holtomban.

19. Dal.

Egymás mellett be szépen áll,
  Egymást által ölelve,
E gyengéded két rózsaszál,
  Bimbójából feselve!
Milyen szépen indúlának
  Itt egygyütt virágozni!
Miként öszvehajúlának,
  Lenni, múlni, magozni! -
De a kertész eljövendõ,
S más karóhoz elkötend õ,
  Szegény rózsák, titeket,
  Mint a sors sok szíveket!

20. Dal.

Néha, midõn mellettem ül,
  S ereimben a vér forr,
S kivántában keblem feszül,
  Imígy esdek én sokszor:
«Adj egy csókot, adj te kedves,
  De hosszút ám s édeset,
Éles legyen, tüzes, nedves -
  Fájjon is egy keveset! -»
S ha oda hág az érzemény,
Honnan tovább nincsen remény, -
  Vajha ezer határnál,
  Halál, egyszer ott várnál!

21. Dal.

Eddig csak bús henyélésben
  Múlt életem ideje;
Sorvadt a sok epedésben
  Csontom s agyam veleje;
De megtérvén most már béke
  S nyúgodalma szívemnek,
Ujjúl ismét tehetsége
  És ereje lelkemnek:
Buzog ismét ifjúságom;
Munkál s teremt valóságom;
  Mert van tárgya éltemnek,
  Birodalma szívemnek.

22. Dal.

A tudomány és dicsõség
  Mindent igért czéljánál,
Az ember, e lelkes por, még
  Mindenkor csak szomjan áll:
Mert erejét s tehetségét
  Ott csak nõni érezi;
De nyúgalmát s békességét
  Mind ez meg nem szerezi: -
Csak szerencsés szerelmében,
Hogy úgy él, mint bölcsõjében
  A gondatlan csecsemõ,
  Teljes nyugodt s boldog õ.

23. Dal.

Midõn gyermek-idõnk elmúlt,
  S agyba, mellbe a gond gyûl,
Életünk, hajh! be nyomorúlt
  Egy osztozó szív nélkül! -
Szánlak, leány! szánlak, legény!
  Kit a sors ily átka nyom;
Egyedül vagy, óh te szegény!
  Csömör élted s únalom:
Mert egy ember még csak egy fél, -
És egészen csak akkor él,
  (Akárki bár mit beszél,)
  Midõn két szív egybekél.

24. Dal.

Szinte már majd öszvecsaptak
  Az inségnek árjai
Fejem felett; - de felkaptak
  Jókor a sors szárnyai;
S ide hoztak, hol már teljebb
  Az emberszív nem lehet;
Ezen pontra, honnan feljebb
  A boldogság nem mehet:
Lelkem minden gondolati,
Szívem minden kivánati
  Örömekbõl tenyésznek,
  Örömekben enyésznek.

25. Dal.

A természet emlõibõl
  Fejjünk, a mit fejhetünk;
Az életnek örömibõl
  Éljünk, a mit élhetünk;
De mindég úgy, hogy kivánat
  Maradjon még keblünkbe;
Ha ez kihal, csömör s bánat
  Jön megzabált szivünkbe.
Tarts mértéket élésedben
Úgy lesz mindég érzésedben
  Örömvirág - és gyümölcs, -
  Imígy él az igaz bölcs.

I. ÉNEK.

Végre tehát elnyertelek,
  Boldogsága szívemnek? -
Mennyi kínnal kerestelek,
  Oh élelme éltemnek! -
Holtomiglan hát lakhatlak,
  Édes földje honomnak? -
Békességben hát birhatlak,
  Fészke gyermek koromnak? -

A sors hol nem hánya-vete
  E háborgó világban! -
Hányszor csak nem eltemete
  Messze földön s országban! -
Mars vérengzõ harczaiban
  Hány halál közt forogtam! -
Amor pokol-kínjaiban
  Hajh! miként nyomorogtam! -

De sem Mars vérszolgálatja
  Most már nem köt engemet;
Sem Amor nem sanyargatja
  Sem lelkem sem testemet.
A szigorú kötelesség
  Most azoktól el nem vág,
Kikhez csatolt a szivesség,
  Szerelem és barátság.

Itt, a föld e szegletében,
  A nyúgalom karjában,
A természet kebelében,
  S öröminek árjában,
Szabad vagyok, mint a madár
  A levegõ térében;
S boldog, mint egy gerlicze-pár
  A szerelem fészkében.

Távól a világ zajától
  S haszontalan füstjétõl,
A nagy város pompájától
  S veszedelmes szelétõl;
Hol a negéd s hivalkodás
  Minden gond és tétemény;
S a fertelmes bujálkodás
  A szerelem érzemény;

Hol Amornak örömeit
  Pénzért adják és veszik;
S a szív mélyebb érzéseit
  Bolondságnak nevezik.
Hol Hymen szent nyoszolyája
  A bujaság fertõje,
Hol azután e bûn fája
  Ezer más bûn termõje.

Hol az isten tiszteletét
  Haszon s pompa téteti;
A haza szent szeretetét
  Az elfajúlt neveti.
Hol az igaz, a nagy, szép s jó,
  A jámbor és ártatlan,
S a szabadság, - csak gõz és szó,
  Kaczaj tárgya s szokatlan.

A hol a nyelv hízelkedik,
  Édes-szépnek mondója,
Óh! - pedig csak incselkedik,
  Mint Évának kígyója.
Hol az arczák mosolyognak,
  Midõn a szív mérget fõz;
Az igazak nyomorognak -
  Mert a ravasz mindég gyõz.

Hol a fényes társaságok
  A léleknek únalom;
A tomboló múlatságok
  Szívnek s testnek ártalom;
Hol a haza reményei
  Undok Phrynék ölében,
Atyák s anyák örömei
  Elhervadnak rendében.

Hol az erkölcs kellemérõl
  Fennen szólnak, dicsérik,
Holott azt csak a nevérõl
  És könyvekbõl esmérik.
De, hol atya s anya már rosz,
  Hogy lenne jó magzatja? -
Mert a varjú csak varjat hoz,
  Csak sasnak sas fajzatja.

Hol az ifjú megvénhedik,
  Még elõtte korának;
És a vén megmerevedik,
  Baj s terh másnak s magának.
Hol a szülõk nyomdokiban
  Sietvén a gyermekek,
A feslettség dolgaiban
  Korán lesznek remekek.

Hol az élet szükségeit
  Csak fényûzés tenyészti,
S legszebb, legjobb örömeit
  Színlés s negéd enyészti.
Hol a kisebb a feljebbet
  Hah! gyomrából gyûlöli,
De félvén az erõsebbet,
  Tömjénekkel füstöli.

Hol, mint a kinyilt virágnak
  Ezer az õ mirígye,
Úgy minden kis boldogságnak
  Ezer az õ irígye.
Hol a villám, melyet meggyújt
  A bosszúnak szikrája,
Nem dörögve, mosolygva sújt -
  Csók-hang minden lármája.

Hol a szépnek csak felkent máz
  Lílioma s rózsája,
Mert a nélkül ijesztõ váz,
  Medusa-kép arczája;
S az embernek és dolgának
  A jóság oly fedele,
Mint Aesopus farkasának
  Báránybõr mily hüvelye.

Hol a nagyság csupa negéd,
  A gyávaság jámborság;
Csak önhaszon másnak segéd,
  S a bátorság latorság;
Hol a szépség csak czifraság,
  Csak czikornya s mesterség;
Érzékenység csak puhaság,
  S a szolgaság emberség.

Hol okosság a ravaszság,
  A barátság tettetés,
Gorombaság az igazság,
  A méltóság megvetés.
Hol a gazdag, nagy s okos úr,
  Bár többnyire otromba,
Mint a rézzel bétekert húr,
  Fényes, - hangja goromba.

Hol semmiben nincs valóság.
  Semmiben nincs élelem;
Semmiben nincs állandóság,
  Semmiben nincs értelem.
Hol a jó is hamar kábúl,
  Az örvény elragadja;
Ritka szív, mely el nem csábúl,
  Mely magát meg nem adja.

Voltam benned, óh Ninive!
  Örvényed megláboltam;
Kegyes sorsom meg kivive -
  Mert ide-való voltam:
Itt vagyok most az enyémben,
  A magamé egészen,
Itt, hol csorbát kedveimben
  Ember-erõ nem tészen.

Vezérlõm itt a bölcseség,
  Könyvem a nagy természet,
Nézõszínem a föld és ég -
  S napkelet, napenyészet;
Itt más csélcsap akaratja
  Nem parancsol kényemnek,
Lelkemet nem szorongatja,
  Nem szab módot éltemnek.

A szerencse s a hír elõl
  E szegletben elrejtve,
Nem tudván a világ felõl
  Semmit, - tõle felejtve,
Értelmemet és szívemet
  Örömök közt mívelvén,
Napalatti életemet
  Boldogúl itt élem én.

Gazdálkodom: szántok, vetek
  És kenyeret aratok;
Kertészkedem: fát ültetek
  És gyümölcsöt szaggatok.
Most elõttem a gabona,
  Fû-rend és vad esik csak,
A mint látám, még katona,
  Hogy emberek húllottak.

Itt semmi nincs megkeverve
  A nagy világ mérgével;
Semmi nincs itt megtekerve
  Politika kérgével.
Az egyszerü természetet
  Mesterség nem nyirbálja;
A nyúgalmat és életet
  Irígység nem túrkálja.

Itt a lelket, akár tél van,
  Akár tavasz, nem nyomja,
Mint a roppant palotákban,
  Az únalom ólomja.
Nem rabja itt a szokásnak
  Sem a lélek, sem a test;
Itt az ember, egy a másnak
Nem ás vermet, nem hány lest.

Itt elõttem nem botorkál
  Oly nyavalyás balgatag,
Ki véli, hogy olyan sok áll
  Rajta, s hogy õ jeles tag
A teremtés nagy testében, -
  Holott csak hús magában:
Mert sem szív nincs kebelében,
  Sem velõ szûk agyában.

Nincsenek itt gyûlölõim,
  Egyéb, kiket - nevetek;
Nincsenek itt esmérõim,
  Egyéb, kiket szeretek.
Nincsen itten ellenségem,
  Senkivel sem mérkezem;
Kevés itten a szükségem;
  A mi van, fel sem veszem.

Elfáradván, vén tölgyemnek
  Le-ledûlök tövében,
S hív szeretõ szerettemnek
  Nyúgodván hív ölében:
Innen nézem bátorságból
  A világ nagy tengerét;
Innen nézem szabadságból
  A föld sok rabemberét.

Miként csalják társaikat,
  De többnyire magokat;
Miként víjják bajaikat, -
  S mégis gyûjtik azokat.
Kiki magát mint forgatja
  Arra merre fúv a szél,
Mely kevés, ki megállhatja,
  Az erõs szív, ki nem fél.

Innen nézem, mit mívelnek
  Ezerképpen ezerek;
Mit keresnek s miket lelnek
  A szarándok emberek:
A szerencsét mint nyomozzák,
  S gyakran, a mit találnak, -
(S akkor a sorsot átkozzák)
  Nyílt torka egy halálnak! -

Mint sürögnek, mint forognak -
  És egygyenként mint henyél;
Mint pezsegnek, mint mozognak, -
  S a sokból mely kevés él!
Mint kerûlik azt az útat,
  S követi csak ezred rész,
Melyet maga nyilván mutat
  A természet, szív és ész.

Mint kívánják mindég csak azt,
  A mit õk nem birnak még,
S ha megnyerték, megint amazt, -
  De még az sem lesz elég.
Mint álmodnak csak leendõt,
  Mint szeretnék csak másét;
Mint élik csak a jövendõt,
  És - bitang a jelenlét.

Az arany mint uralkodik
  Egész földnek felette;
Minden miként nyomorkodik,
  Ha nincs arany mellette;
Mint vezérli a világot
  S az egész embernemet;
Miként tészen igazságot,
  Törvényt, rangot, érdemet.

Olyféléken miként kapnak
  A balgatag halandók,
A mik, szintén mint a habnak
  Buboréki, múlandók.
Amaz ottan! be balúl tesz,
  Be visszaél éltével,
Ki vagy egész élet bút vesz
  Egy órának kedvével.

Az ott - mint gyûjt gazdagságot,
  S ha bajjal megszerzette,
Nem lel benne boldogságot, -
  Szíve szegény mellette:
A természet fiainak
  (Mert nem kíván õ bú-bért)
A legjavát javainak
  Ingyen adja, nem pénzért.

Az ott - mind felfújja magát
  Az udvarnak porában,
Kevélyen feltartja nyakát
  Az aranyos igában.
Mint kérkedik sok kicsinység
  A nagyságnak leplében;
Mint sanyarog sok bú s inség
  A szerencse színében.

Az szidja ott a koronát,
  A felséget és bibort;
Ez az ekét és boronát,
  Szegénységet és a port.
A sors minden kívánságot
  Töltsön bár bé - több kell még;
Sándor birván a világot,
  Vágyának az sem elég.

A nagy isten szép kegyelme
  Miként válik méreggé,
S a szív legszebb gerjedelme
  Gyötrõ maró féreggé
Az emberben ember által -
  Káin gyilkos fajzatja!
Hány Ábel így oda nem hal,
  Irígység áldozatja!

Irígység volt ellenzõje
  Szívem boldogságának;
Irígység volt a szerzõje
  Éltem hosszas bújának.
A temérdek átkok közül,
  Melyeket a bosszús ég
Ránk monda, legtöbb rosszat szül,
  Legfenébb az irígység.

Innen nézem, miként von egy
  Magával sok másokat,
S a mint jobbra vagy balra megy,
  Javít vagy ront százokat:
Az emberek lelkeikkel
  Oly felséges fajzatok!
Szívek s eszek mint vetik el,
  Mely követõ állatok! -

Egy nagy ember ott miként áll
  Ezer felett fejével,
Napnyúgotról miként munkál
  Napkeletre lelkével.
Mint forgat fel országokat,
  Mint kötöz és bontogat?
Miként ád s vesz trónusokat,
  Sorsokat mint osztogat? -

Dicsõ ember, valóban nagy!
  Élni fogsz, míg ember él;
De bár mely nagy, alattam vagy,
  Szívem veled nem cserél!
Egygyetlenegy boldog napom,
  (Pedig mennyit ád az ég!)
Sokkal többet és jobbat nyom,
  Mint az olyan dicsõség. -

Itt vizsgálom, miként munkál
  S teremt a nagy természet:
Minden öszve mily frigyben áll -
  Isteni nagy intézet! -
Egy valónak kezdetével
  Más - több miként enyészik? -
S viszont ezek enyésztével
  Más - több miként tenyészik? -

S midõn minden így jön és megy,
  Egymást váltó pályában,
A természet mint marad egy
  S változatlan magában:
Anya minden idõkorban, -
  Teremtõ és szeretõ, -
S télben, nyárban, - égben, porban
  Tápláló és éltetõ; -

Öröm-emlõ annak mindég,
  Ki keblében lakozik;
Öröm-adó annak is még,
  A ki tõle távozik.
Boldog én! ezt itt szemlélem,
  De, mért van így, nem kérdem;
Okait nem keresgélem,
  Mert titkait nem értem.

Kivánatim mind bételvén,
  Kigyógyúlván sebimbõl, -
Gyönyörüség s öröm kelvén
  Elhúllatott könnyimbõl, -
Szabad, nyúgodt, elégedett, -
  A boldogság tetején,
Hová ritkán emelkedett
  Halandó, - itt vagyok én! -

Óh házasság! melylyel két szív,
  Érzékeny és ártatlan,
Öszvehangzó, tiszta és hív,
  Egybefonva, szõve van:
Te vagy kegyes istenünknek
  Legédesebb áldása!
Legszebb, legjobb örömünknek
  Mindég teli forrása:

Minden szép s jó te beléd gyûl
  Mindenfelõl, mindenbõl,
Te maradtál meg egyedûl
  Az embernek Édenbõl:
 A bölcs élés nem únatja
  Örömid, s nem szûkíti,
Sõt még inkább kívántatja
  És mind egyre bõvíti.

A múlt idõ keserûje
  Te általad édes lesz;
A jelenlét gyönyörûje
  Téged üdves menynyé tesz.
Hálá, sorsom! hogy megáldál
  Legigazabb javaddal.

Hálá, Lizám! hogy megváltál
  A világtól magaddal.

26. Dal.

S hát meg újra lobbot vete
  Marsnak dühös haragja? -
S hát csak el nem enyészhete
  A háború vér-magja? -
Ím! a hadak vérzászlói
  Szerte tárva lobognak!
S az élet ércz-gyilkolói
  Szerte mordon morognak! -
De az égnek védelmében,
Fészke Kánán kebelében
  Békében van a magyar,
  Nem marhatja francz agyar.

27. Dal.

Tökélletes bizodalom,
  A legtisztább szivesség;
Egymásban lelt nyúgodalom,
  Vas-hívség, hó szûzesség;
Egy akarat, egy értelem,
  Egy mód minden érzésben;
Viszontagolt segedelem,
  Egy pont minden nézésben;
Szíves, békes tûredelem:
Ím ebbõl áll a szerelem,
  Mely egyesít bennünket,
  S boldogítja létünket.

28. Dal.

Hívség, mely oly erõsen áll,
  Mint a zajos tengerben
Soha meg nem rendûlt kõszál,
  (Ritka erkölcs emberben!)
Melyben Valmont elméssége
  Ezerszer megtompúlna,
S Lovelacenak ördögsége
  Ezerszer megcsorbúlna: -
Olyan minden gyõzõ hívség,
Melyen épült s lobogva ég
  Lízám tiszta szerelme,
  Szívem s lelkem élelme.

29. Dal.

Hívség, mely oly erõsen áll,
  Mint a zajos tengerben
Soha meg nem rendûlt kõszál,
  (Nincs ily hívség ezerben!)
Melyet meg nem háboríthat
  Semmi gonosz szorgalom;
Soha meg nem tántoríthat
  Semmi erõ s hatalom: -
Ilyen szirtes, érczes hívség,
Melyen épült s lobogva ég
  Szûz szerelme szívemnek,
  Üdvessége létemnek.

30. Dal.

Mosolyogva jönnek, mennek
  Életemnek napjai,
Attól fogva, hogy Hymennek
  Kötnek rózsa-lánczai.
Van éltemnek sok órája,
  Melyet irígyelhetne
Az ég maga, ha hozzája
  Még irígység férhetne:
Midõn látom, mint tudja õt,
Az egyedül bennem élõt,
  Szívem üdvezíteni; -
  Ez érzemény isteni!

31. Dal.

Midõn reggel felserkenünk
  Könnyû testtel s lélekkel,
Hah! mily élet, megtellenünk
  Új kedvekkel, kényekkel.
Óh! egy asszony mit nem tehet! -
  Elfelejtem, a mim nincs;
Azt kivánom, a mim lehet, -
  A mim van, legnagyobb kincs.
A szerencse bõ tárából,
A természet sok javából
  Nincsen nagyobb nyereség,
  Mint egy szép s jó feleség.

32. Dal.

Ha kedvesem mellettem ûl
  A párnaszék ölében,
Ezer Amor elevenûl
  Indúlatim fészkében;
S körülötte hogy zsibongnak,
  Mint rajjai a méhnek;
S gyönyörködve mint bolyongnak
  Kellemein testének! -
S õ keblemre lelankadva,
Lelkét, testét általadva,
  Mint táplálja ezeket
  A gyönyörû kényeket.

33. Dal.

Ha itt a dél - már készen vár
  Takarékos ebédünk;
Magunk vagyunk, mi boldog pár
  S szeretõ hív cselédünk.
Nincsen, a ki háborgassa
  Édes egygyütt-létünket
Kedveinket borongassa,
  S lakatolja nyelvünket:
Öszvetévén ajkainkat,
Ketté osztott falatinkat
  Csókokkal fûszerezzük
  S örömök közt nyeldezzük.

34. Dal.

Akkor, midõn oda dûlünk
  A nyúgalom ölébe,
S ölelkezve elmerûlünk
  A kény gyönyörûjébe -
Egek! mi nagy boldogságunk! -
  A midõn feloldódik,
S öszszvevegyûl valóságunk, -
  S egygyé öszszefonódik! -
Oh, egy ilyen perczenetben,
Ily szív- s lélek-vegyûletben,
  Mit éreznek lelkeink!
  Mennyit élnek szíveink!

35. Dal.

A bereknek gyors kaszási
  Már utólsót vágának;
Az árnyékok óriási
  Hosszúságra nyúlának;
Mink ott járánk, - meg-megállánk
  A rét magas füvében;
S hogy a bürûn általszállánk
  A folyamnak mentében,
A vízbe letekintettünk -
És alattunk és felettünk -
  És bennünk is a menny volt,
  S szívünkben szent tûz lángolt.

36. Dal.

Hajházzon más uraságot,
  Hágjon más tisztségekre,
Gyûjtögessen gazdagságot,
  Törekedjék kincsekre;
Czímjeivel dicsekedjék -
  Én õtet nem követem;
Keresztivel büszkélkedjék -
  Én õtet csak nevetem:
A sors hiú ajándéki
Maradjanak bátran néki;
  Élje hamis kedveit,
  Tûrje igaz terheit.

37. Dal.

Elsõ kegyes tekintete,
  Szorítása kezének,
Minden bút elfelejtete
  Elméjével hívének.
A teremtés nyitva mostan
  Lelkem gondolatinak,
Az éléshez nyílt útjok van
  Szívem kívánatinak:
Így váltja fel a kikelet
A szigorú komor telet,
  Fergeteget a napfény -
  Ne hagyj minket, óh remény!

38. Dal.

Sokkal szebb most a természet,
  Szebb az erdõ és mezõ;
Bennem új élet tenyészett,
  A miólta enyém õ.
Minden földi szerencsének
  Legjava a szerelem:
Pandora szelenczéjének
  Mérge ellen védelem.
Óh barátim! szeressetek;
Csak hogy el ne tévedjetek:
  Férfinak a feleség
  Kárhozat vagy üdvesség.

39. Dal.

Ha igaz a vélekedés,
  Hogy életünk mértéke
Az érzés s az elmélkedés,
  Mint létünk fõbb értéke;
Hát az érzõ s gondolkodó
  Többet él egy órában,
Mint száz betyár s hivalkodó
  Egész élte folytában, -
Kik mozognak, isznak, esznek;
De csak baromként éreznek.
  Adj egy csókot, édesem!
  Létemet hadd élhessem.

40. Dal.

Holnap nem lesz, a mi ma van,
  Fekszik, a mi ma még áll;
A mi van, mind bizonytalan,
  Bizonyos csak a halál.
Mostan kivált úgy forgatja
  A sors Ádám fiait,
Mint a szélvész háborgatja
  A tengernek habjait:
Omlanak a tartományok,
Bomlanak az alkotványok, -
  Lízám! élni siessünk,
  Hogy eleget élhessünk.

41. Dal.

Tõle jönnek, hozzá térnek
  Gondolati fejemnek;
Néki adnak, tõle kérnek
  Érzeményi szívemnek;
Minden eset, minden dolog
  Csak annyira érdekel,
A mennyire rajta is fog,
  Néki is kell vagy nem kell.
Szerencséje s nyúgodalma,
Gyötrelme és aggodalma,
  Búja s kedve létemnek -
  Mind szívében teremnek.

42. Dal.

A szerelem oskoláját, -
  Oly sokáig érezvén
Kellõ kínját, mirígy báját, -
  Kitanúltam váltig én:
Az õ csalárd reményeit,
  Ama hamis kedveket,
És sorvasztó félelmeit -
  Jós esmérem ezeket;
Míg e pontra verekedtem,
A hol feljebb én felettem
  Nincsen földi boldogság:
  Mert innen meg alá hág.

43. Dal.

A test pompás szépségei
  Idõvel mind romlandók;
Csak a lélek kellemei
  Mind halálig állandók.
Te szép! ki csak hüvelyeddel
  Gondolsz ifjúságodban,
Majd ha nem birsz szépségeddel,
  Mit élsz hervadt korodban? -
A szerelem boldogsága,
Az életnek vidámsága
  Csak hozzátok marad hív,
Magas lélek, érzõ szív!

44. Dal.

Mint elõzi akaratom,
  Kedvemet mint keresi?
Oh a kegyes! kivánatom
  Szemembõl is kilesi.
Boldog, a ki szert tehete
  Egy jó asszony kezére!
Mennyeivé lész élete,
  Öröm terjed egére.
A jó asszony kegyeivel,
Lelkesítõ szerelmivel,
  Valamivel csak tekint,
  Örömöt és kedvet hint.

45. Dal.

Legény! leány! míg eredben
  Könnyen foly az ifjú vér,
Boldog vagy te! - mert szemedben
  Minden kicsiny sokat ér;
Ám, de mindég ilyen nem léssz,
  Mert az idõ majd megvesz;
S ha utóbbra most el nem téssz,
  Akkor, hidd-el, - nem jól lesz.
Hogy holtiglan boldog lehess,
Jót magaddal s mással tehess,
  Gyûjts érzelmet szívednek,
  Esméretet lelkednek.

46. Dal.

A veszélyes fergetegben
  Szél nem éri a völgyet;
Csak a magas rengetegben
  Töri-dönti a tölgyet:
Imígy folynak most békében
  Életemnek napjai;
Mint e csendes völgy ölében
  E kis csermely habjai.
Oly sok nemzet vérharczában,
A fél világ zavarjában
  Békesség van fészkemben
  És boldogság keblemben.

47. Dal.

Az, kinn nyargal szágúldozva,
  A nagy világ zajában;
Ez, benn tunyog únatkozva,
  Mint a bagoly odvában: -
Ama, torkos, megmotozik,
  Mindenbe kap, mint a szél;
Eme, finnyás, álmadozik,
  S a mi nincsen, abból él.
Bölcs ifjú! te kinn és benn járj,
De élelmet soha ne várj
  Álom-gõz-szél- és szóból,
  Hanem igaz- s valóból.

48. Dal.

Fellengzõ reményekkel
  Indúl a nagy világba
A jobb ifjú, s éh lélekkel
  A tudomány-országba;
De, hajh! ritkán tér magába,
  Ki, bár gyõzvén elmével,
Esméretinek árába
  Nem fizetett szívével. -
Az igazság súgáriban,
A nagy világ hivságiban
  A szív ritkán melegûl,
  Sõt többnyire mindég hûl.

49. Dal.

Õ mellette nem érzem én
  Az idõnek folyását;
Nem sejtem én, vele élvén,
  Az ifjúság múlását;
Karjai közt csak nevetem
  A sors minden csapásit,
Mert ott marokkal szedhetem
  Százszor több szép áldásit: -
Szerelem tesz keserûvé,
S csak ez teszen gyönyörûvé
  Mindent itt a nap alatt -
  Õ fon élet-fonalat.

50. Dal.

A férj fenkölt, tüzes legyen,
  Mint a nap, és ragyogjon,
Mint az, erõt adjon, vegyen,
  S kiterjedve forogjon:
De szelídebb tekintetû
  Légy, mint a hold, kegyes hölgy;
Gyengébb s édesb természetû,
  Csendes nyúgodt, mint a völgy:
S valamint a természetben,
Szintúgy lesz a ház-életben
  Minden, mint kell, kinn és benn,
  Jó rendben, szép díszlésben.