II. kötet
REGÉK

CSOBÁNCZ.

                   Il crudo Amore
Si pasce ben, ma non si sazia mai
Di lagrime, e dolore.

Guarini.

Ülj mellém a kandallóhoz,
  Fel van szítva melege;
Csobáncz-várról, édes-kedves,
  Im! halljad, egy agg rege: -
Múlt szüretkor Badacsonyon
  Ezt Múzsámtól vettem én
Egykor, midõn magam bolygék
  A hegy szirtes tetején.

Sok történt ott, a mióta
  E pompás hegy földjébe
Szõlõ s gyümölcs ültetõdvén
  A vadonnak helyébe,
Esztendõnként sok úri nép
  Gyûl oda a szüretre: -
László s Rózsa szerelmek is
  Ott kelt e bús esetre.

              1.

«Szép, jó s vitéz volt a kedves,
  Nemcsak Vasban, Szalában
Volt legelsõ, - nem volt mása
  Mátyás birodalmában;
Termetének annyi éke
  Nem volt minden kelleme;
Bõ értéke, híres neme
  Nem volt minden érdeme:

              2.

Fellengezõ, erõs lélek,
  Éles, mély tûz-értelem,
Nemes, bátor, igaz, nagy szív,
  Lángoló hív szerelem
Voltak azon tulajdoni,
  Melyek õtet szememben
Egyetlenné s - örökössé
  Tevék az én szívemben.

              3.

Itt ült velem legutólszor,
  Engem általölelvén, -
Hû szerelme szerelmemnek
  Teljesen megfelelvén.
Szüret vala itt akkor is:
  A Balaton háborgott,
Zúgott a hegy a nagy szélben,
  Hajh! és szívünk csikorgott!» -

              4.

«Isten hozzád, Rózsa lelkem!
  Megyek, úgy mond, Budára;
S kikeletre Bátoryval
  Onnan török nyakára.
Teli, hallom, vitézekkel
  Immár Mátyás udvara,
S én ne mennék? - A ki nem megy,
  Nem nemes, nem - magyar a’.

              5.

Ha az Isten szerencsét ád,
  Visszahozom szívemet,
S borostyánnal koszorúzva
  Viszlek haza, hölgyemet.
Szigligetben fogunk élni,
  Szerelmünkben boldogok,
Hol fészkünkbõl kirepûlni
  Egy könnyen majd nem fogok.

              6.

De ha az Úr oly sorsot vet,
  Hogy Szentgyörgyi egy fia
Vérét ontsa - érted foly az,
  Édes haza, Hunnia! -
Akkor Rózsám, Gyulafy-faj,
  Kesergvén a mátkáért,
Vígasztaljon e gondolat:
  Szép halni a hazáért!»

              7.

«Imígy szólott, súlyos kardját
  Oldalára övedzvén;
Megdermedve, zúzott szívvel,
  Magam’ kívül valék én:
S elszakadott kebelemtõl! -
  S elment a vad törökre! -
De fúlánkja szerelmének
  Benn e szívben örökre! -

              8.

Oda van õ! - felgyilkolva
  Örömei éltemnek;
E nagy világ semmit többé
  Nem adhat már szívemnek! -
Oda van õ! - utána, haj!
  Haszontalan sohajtok;
Oda van õ! - legyek én is!
  Egyebet nem ohajtok.»

              9.

Badacsonnak szüretjében,
  A hegy felsõ felében,
Hol nehezen fogamzik már
  Szõlõ a szirt keblében;
Alatta egy vén diónak,
  Senkitõl sem láttatván,
Egy legördült ormon ûlve,
  Csak rigóktól hallatván,

              10.

Imígy zengé, elmerûlve
  Tengerében kínjának,
Szíve gyászos történetét
  Egyedûl csak magának,
Szegény Rózsa, - Balatonra
  Meresztvén le szemeit,
S fuldokolva nyeldegelvén
  Sûrûn omló könnyeit.

              11.

A szép Rózsa! Gyulafynak
  Dicsõséges leánya,
S a ki õtet csak ismérte,
  Minden férfi bálványa:
A milyen szép és kellemes,
  Oly felséges, kegyes, jó,
Dunán s Tiszán innen és túl
  Nem volt hozzá hasonló.

              12.

Bõ, víg s népes volt Badacson
  Az akkori szüretben:
Mozgott, hangzott az egész hegy
  Fenn és alatt, kinn és benn.
Urai és asszonysági
  Veszprim-, Somogy-, Szalának,
Ifjai és leányai
  Mindnyájan ott valának.

              13.

Durrogtanak a mozsarak,
  Hogy a bérczek ropogtak,
Kongtak a még üres hordók,
  Az ostorok pattogtak;
Harsogtak a tárogatók,
  A hegedûk zengének,
Szólt a duda, tapsolt a táncz,
  S a sarkantyúk pengének.

              14.

De mind erre a bús Rózsa
  Örömre nem gerjede;
Mint a féreg-marta rózsa
  Lankada és csüggede:
Se nem látott, se nem hallott
  Keservénél egyebet;
Se nem érzett, se nem tudott
  Keservénél egyebet.

              15.

Mert Lászlója, ki Mátyásnak
  Diadalmas hadával
Dicsõséget ment aratni
  Pogány-földön kardjával
S Mátyás halál-seregében
  Harczolt Kenyér-Mezején
Sebet s utóbb halált nyere
  Azon nyárnak elején.

              16.

Épen, midõn kalangyákban
  Feküdt még a gabona,
Akkor jöve a táborból
  Csobánczra egy katona:
«Szentgyörgyitõl jövök, úgy mond,
  Az õ árva szolgája,
Hol van Rózsa, - a kisasszony, -
  Szegény uram mátkája?

              17.

Oh kisasszony! kegyelmednek
  Szomorú hírt hozok én:
László úrfi, kedves uram,
  Meghalt Kenyér-Mezején!
Farkas elõbb oda lett már,
  Kit innen vitt magával;
Farkas után én gondoltam
  Sárkány paripájával.»

              18.

«Meg kell halnom, - eredj, mondá,
  Ledûlve egy dúlt sánczra,
Mikor s mint lett halálomat
  Vidd mátkámnak Csobánczra,
Emlékezzék meg énrólam,
  Az õ holtig hívérõl; -
De miattam le ne mondjon
  Az életnek kedvérõl.

              19.

Legkedvesebb barátomat
  Válaszsza õ férjének,
Boldogítsa Varjas Andrást
  Szerelmével szívének!» -
«Imígy szólott, írni akart,
  De jobb keze nem vala! -
S ugyanaz nap, pünkösd kedden,
  S ugyan ottan - meghala!»

              20.

Ily fenével kínzá Rózsát
  E katona-jövevény; -
Óh iszonyú rút csalárdság!
  Pokol-fonta szövevény! -
Az egész hír költemény volt;
  Varjas András koholta,
S Orbán deák, a ki Rózsát
  Ezen hírrel gyilkolta.

              21.

Varjasnak már rég fájt foga
  Csobánczra és kincsére,
S fejét soká törte abban,
  Mint ejthetné kezére;
Ezer tõrt és lépet vetett,
  Hogy megfogja madarát;
De bármit tett, nem volt haszna, -
  S csikorgatta agyarát.

              22.

Hogy Szentgyörgyi táborba ment, -
  Hah! mint örült annak ez;
Remélvén, hogy a csatákban
  Vagy Szentgyörgyi oda vesz,
Vagy hogy Rózsa elfelejti
  Távollévõ mátkáját,
S utóbb mégis néki adja
  Szûzessége pártáját.

              23.

De élt a’ még, megtartá õt
  Az igazat védõ ég;
S élt keblében hív szerelme, -
  Sõt azóta nõtt az még.
S lefizetvén hazájának
  A tartozott oltalmat,
Jönni készült, mátkájától
  Megkérni a jutalmat.

              24.

Se Rózsa nem felejté el,
  A mit igért hívének;
S távolléte kétszerezte
  Lángját égõ szívének.
Kosarat nyert, a ki kérte:
  Halápy és Hagymásy,
Török, Pethõ, Kanizsay,
  Poky, Érsek s Szilvásy.

              25.

Úgy cselekszik a távollét
  A szeretõ szívekkel,
Valamint a szél fuvalma
  A lángoló tüzekkel:
Ha csak kicsiny s gyenge a láng,
  A szél mindjárt elfojtja;
De ha immár elharapózott,
  Azt még inkább felbojtja.

              26.

Imígy látván füstbe menni
  Varjas minden reményét,
Megcsengette körmöczikkel
  Jól megtöltött erszényét:
«Orbán! (úgy mond ez ördöghez)
  Jutalomúl ezt veszed,
Hogyha nékem te Csobánczot
  És Rózsát megszerezed.

              27.

Dárday, hogy õ húgait
  A jószágból kitudád,
Mely az õ nagyanyjoké volt,
  Nemde kétszáz sárgát ád? -
Ebben itt két annyi vagyon: -
  Sajátod az órában,
Melyben Varjas lefekteti
  Rózsát nyoszolyájában.»

              28.

S poharak közt így végzének:
  Közösûlés ne legyen
A mátkák közt, - tudósítást
  Egy a mástól ne vegyen;
S utóbb László elvesztérõl
  Bizonyos hír terjedjen,
Úgy hogy errõl kételkedni
  Akárki is feledjen.

              29.

S úgy lett. - Orbán, a sátánfi,
  A dolgot jól intézte;
Hogy Rózsát, mint elnyert konczot,
  Varjas immár úgy nézte.
Varjasnak egy czimborása,
  Ki Lászlóról halált írt
A táborból, hitelessé
  Tevé ama költött hírt.

              30.

Holtnak tartá László úrfit
  Rózsa s minden atyafi;
Megkönnyezé derék vejét
  Még maga is Gyulafy.
Sõt Tihanyban requiem is
  Tartatott már érette.
Ott volt Varjas és deákja,
  A két ördög, - s nevette.

              31.

De ezáltal dolgát Varjas
  Nemcsak jobbá nem tette;
Hanem minden reménységét
  Egyszerre elvesztette.
S kétségb’esvén, hogy valaha
  Megfoghatná madarát,
Dúlt, fúlt, ivott, káromkodott
  S csikorgatta agyarát.

              32.

Oh, de Csobáncz bezzeg hangzott
  Rózsa szíve jajától;
Lászlót! Lászlót! kért õ szegény
  A vár minden falától.
Mérték nélkül volt keserve,
  Haját, keblét szakgatta;
Földhöz sujtott reményeit
  Éjjel-nappal siratta.

              33.

Látván ezt az õsz Gyulafy,
  Vígasztalta, kérlelte,
Dorgálta is gerliczéjét,
  Óh! mert igen szívelte. -
De a lelkét vesztett szívnek
  E föld már nem adott írt.
Vajh! mért kellett elhinnie
  Ama gyilkos hamis hírt!

              34.

Mint õszszel a liliomszál,
  Szemlátomást hervadott;
Tüze elhúnyt, lelke alélt,
  Már könnye is apadott.
Ez utolsó szüret után
  Már csak alig élhete;
Pedig László Budán volt már -
  S kedveséhez siete.

              35.

Budán volt már a király is
  Az országnak nagyjával,
S diadalmit innepelte,
  Bajnokinak javával.
A múlatság- s vígasságnak
  Budán nem volt szünete;
De Lászlót ez nem ingerlé -
  Kedveséhez siete.

              36.

Mert hogy rég nem hallá hírét,
  Se nem vette levelét
Mindég szívelt mátkájának, -
  Borzogatta kebelét.
Tarsolyában sok gyöngy vala
  Rózsájának számára;
Örûlt, midõn elképzelé,
  Mint illik majd nyakára.

              37.

Nagy-Vázsonyig Kinizsyvel
  És többekkel útazott,
De késztetvén Csobáncz felé,
  Nem veszteglett soká ott.
Napnyúgotkor indúlt onnan
  Lovászával magával,
Farkassal, ki minden sorsot
  Együtt viselt urával.

              38.

Késõ õszben volt ez a nap:
  Már mindenütt elkele
Márton lúdja; a Bakonynak
  Már lehullott levele.
Hideg szél fújt éjszak felõl, -
  Repûlt a ló serénye;
De kedvezve világított
  A már telõ hold fénye.

              39.

«Rózsa! Rózsa! közel vagyok, -
  Hahogy hívem maradtál,
S megtartottad, a mit nékem
  Badacsonyon fogadtál? -
Szigligetben fogunk élni,
  Szerelmünkben boldogok;
Hol fészkünkbõl kirepûlni
  Egy könnyen már nem fogok.»

              40.

Ezt gondolá s több effélét
  László úrfi magába’,
S nyargalt-nyargalt, hogy szikrát hányt
  A száguldó ló lába.
Estve késõn volt az immár,
  Hogy kiért a tisztára, -
Felpillantott, és ráismert
  Csobáncz-várnak fokára.

              41.

Itt megtoppant paripája
  És egy nagyot horkantott;
Mert épen egy nyúl az úton
  Ott keresztül illantott.
De sarkantyút adván László
  Ágaskodó lovának, -
Most még annál sebesebben
  Nyargalt Csobáncz várának.

              42.

Tovább jutván, a sziklák közt
  Ott egy bagoly huhogott;
Borzadozott Szentgyörgyi ott,
  S bátor szíve dobogott:
Mert tudta még dajkájától,
  Hogy semmi jót nem jelent,
A mit most hall s imént látott;
  De a bajnok - tovább ment.

              43.

Továbbá hogy oda jutott
  A hegy gyöpös aljába,
A honnan felkanyarodik
  Az út Csobáncz várába:
Szomorúan hallott kongni
  A várban egy harangot: -
«Mit jelent ez!» - Az erõs szél
  El-elkapta a hangot.

              44.

«Úrfi, lassan! (monda Farkas,)
  Én itt nem jót érezek! -
Torba megyünk, - a faluban
  Valakit megkérdezek.»
S egy paraszt jött épen szemközt,
  S László imily kérdést tõn:
«Földi! minek szól e harang?»
  Válasz erre, jaj! - ez lõn:

              45.

«Dicsértessék az Úr Isten!
  Kisasszonyunk vívódik
Tegnap óta a halállal -
  Mondják, szörnyen kínlódik!
Bár az Isten megtartaná!
  Mert igen szép s igen jó;
Régen beteg: - lelkéért ez
  A harmadik harangszó.»

              46.

S mintha ezer kardot döftek
  Volna László szívébe,
Elbõdûle, - minden vére
  Visszaszaladt keblébe;
S mint a nyíl a várban termett,
  Lova eldûlt alatta:
De hajh! Rózsát László elõl -
  A halál elragadta.